A sértés – kritika


A sértés (L’insulte/The Insult) rendező: Ziad Doueiri, szereplők: Adel Karam, Kamel El Basha, Camille Salameh, libanoni-francia-ciprusi-belga-amerikai dráma, 113 perc, 2017. (12)

Tüske a köröm alatt

Két ember összeszólalkozik, mire az egyik lebarmozza a másikat. A bíróságon köt ki az ügy, ahol a szemünk előtt rajzolódik ki Libanon vérrel írt XX. századi történelme.

A libanoni keresztény Tonynak autószerelő műhelye van Bejrútban. A palesztin bevándorló Yasser egy építőbrigád tapasztalt és megbecsült vezetője. Mikor a szabálytalan vízelvezetést akarják helyrehozni Tony erkélyén, a férfi dühében tönkreteszi az addig elvégzett munkát és lelocsolja az erkély alatt állókat. Yasser lebarmozza Tonyt, aki emiatt bocsánatkérést követel. Az adok-kapok tettlegességig fajul, a vitás felek végül a bíróságon kötnek ki. A cselekmény átmegy tárgyalótermi drámába, ahol hamar kiderül, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy egyszerű sértésről. Régi sérelmek húzódnak meg a háttérben, a két férfi nem is egymásra haragszik, nem is egymással van bajuk, hanem a múlt történéseivel. Ügyvédeik számára az eset fontos állomás a karrierjükben, ezért minden – sokszor kifejezetten aljas – eszközt bevetnek, akár megbízóik beleegyezése nélkül is. Yasser és Tony mögé felsorakoznak a palesztinok és a libanoniak, de még a politika is beavatkozik, hiszen miért is maradnának ki ebből.

Ahogy haladunk előre a tárgyaláson, úgy megyünk vissza az időben egészen a polgárháborúig, ami 1975 és 1990 között zajlott Libanonban, és amelynek hatásai ma is érződnek. Az anyagi kárt 30 milliárd dollárra becsülik, a halálos áldozatok száma 150 ezer, félmillióan menekültek el az országból. Bejrút újjáépült, de az emberek még mindig magukban hordozzák a fájdalmas emlékeket. Az író-rendező Ziad Doueiri 18 évesen a libanoni polgárháború elől menekült az USA-ba, ahol Tarantino mellett dolgozott. Néhány éve visszatért szülőhazájába, de a mai napig forgat mind Európában, mind pedig Amerikában.  Ennek hatása erősen érződik a filmben, egy közel-keleti drámát kapunk, de a filmnyelv inkább a nyugatira hajaz (abszolút pozitív értelemben). Doueiri két ember történetén keresztül mutat be egy évtizedek óta fennálló problémát, de nagyon vigyáz arra, hogy egyfajta külső szemlélőként legyen jelen és pártatlanul közvetítsen a fejleményekről.

A cselekmény átgondolt, a dialógusok jól megírtak, a színészi játék hiteles, meggyőző. Két büszke, önérzetes emberről van szó, akik nem engednek a saját igazukból. Tony és felesége éppen gyermeket vár, de a férfi egyébként is úgy viselkedik, mintha állandóan haragban állna a világgal. A szervizben egész nap politikai szónoklatokat hallgat (megnevezve azokat, akik a jelenlegi helyzetért felelősek), melyek erősen hatnak rá. Yassernek bevándorlóként nem sok mozgástere van, a munkások felnéznek rá, de tudja, hogy korrupt főnökének egy szavába kerül és elveszti az állását.

Persze Doueiri valahol mégis állást foglal, hiszen filmje megbékélést sürget, ami nem feltétlenül mindenkinek érdeke, nem csoda, hogy kormányzati szinten elhatárolódtak az alkotástól. A sértés talán legnagyobb erénye, hogy közhelyek és sztereotípiák nélkül éri el a célját, egy elgondolkodtató, bitang erős mozit ad a nézőnek, miközben nagyon is tudatosan nem hirdet győztest a kinek nagyobb a fájdalma (mégis, meddig menjünk vissza a múltban?) versenyben.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tom Cruise futurisztikus ruhát öltött a Top Gun: Maverick forgatásán
Következő cikk Befutott az élőszereplős Dumbo új előzetese