Szőrös családapák, póni jelmezben. Szokatlan, nemde? Márpedig ilyen és ehhez hasonló figurák alkotják a Bróni közösség keménymagját, akik szinte megszállott módon ünneplik az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság című sorozatot. A Brónikat persze számtalan támadás érte a különös rajongásukért, ám ez nem tántorítja el őket. Az évek során összetartó közösségé kovácsolódtak, ami akarva-akaratlanul is az internet meghatározó szubkultúrájává nőtte ki magát.
Az Én kicsi pónim ötlete a Hasbro egy megátalkodott munkatársa fejéből pattant ki, még a nyolcvanas évek legelején. A pónik először mezei játékbabaként jelentek meg, felvonultatva minden kvalitást, ami kislány szemnek és szájnak ingere. A bábukat lehetett fésülni, etetni a fejeltebb verziók pedig néhány dal elnyihogására is képesek voltak. Az akkor még elsősorban csak tengerentúli szülők pedig szokatlan hajlandóságot mutattak a játék megvásárlására, hiszen ki ne szeretne szivárványt böfögő pónit adni a gyerek kezébe, a tradicionális játékbabák helyett. Noha a hagyományos játékbaba funkciója eredendően az volt, hogy már a legkisebb korban is felébressze, majd fejlessze az anyai készségeket, ám a szülők többsége ezt örömmel cserélte le néhány rendeltetés nélküli csillámgebére…
Így az évek múlásával Az én kicsi pónim játékfranchise szép lassan a Hasbro egyik legjövedelmezőbb termékévé nőtte ki magát, ez pedig egyet jelentett egy szinte felbecsülhetetlen reklámértékkel bíró televíziós feldolgozás elkészítésével. De SPOILER ALERT(!!!), néhány színes lóról nem lehet minőségi sorozatot készíteni, így a közel nézhetetlen széria mindössze két évadot élt meg.
A sorozat teljes bukása azonban nem tántorította el a Hasbrot a további terjeszkedésétől, az elkövetkező évek tudatos franchise építéssel teltek. A rajongók egypár újgenerációs póniszérián, videojátékon és néhány, a totális nívótlanságát büszkén felvállaló filmecskén tengődtek. Ám ez az átmeneti eltántorodás csak álca volt a Hasbro részéről. Mindeközben Az én kicsi pónim üzletet megálmodó mesterelmék türelmesen várakoztak a ,,nagy dobásra”, amivel egyszer és mindenkorra félisteni státuszba emelhetik csillámleprás ménesüket.
Erre pedig kiváló alkalom kínálkozott a kétezres évek derekán, amikor a Michael Bay (a mester keze persze ebben is benne volt)-féle Transformes filmek úgy megdobták az autó-robot hibridek eladási mutatóját, hogy azt már Az én kicsi pónim háza táján sem nézhették tétlenül. A Hasbro vezetősége végül meghozta a nagy döntést, amely aranybetűs ünnepnapként marad fent a világ kislánytársadalmának emlékezetében. A készítők bejelentették egy új, minden addiginál pónisabb sorozat elkészítését, Én kicsi pónim: Varázslatos barátság néven. A már előzetesen is temetett széria végül 2010. októberében került bemutatásra, anélkül hogy eleinte bárki is komolyabb figyelmet tulajdonított volna neki.
A kezdeti sikertelenség ellenére (és milyen furcsa ezt leírni), de az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság nem egy különösebben rossz sorozat. Persze az igazán jótól is messze van, de tökéletesen hozza azt a minimális színvonalat, amit egy csillámlovas sorozattól elvárnál. Ez nagyjából annyit tesz ki, hogy a karakterek nem elviselhetetlenül kretének (csak kicsit), az animáció is egész igényes és a sorozat legalább őszintén felvállalja helyenkénti egyszerűségét. Az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság létesszenciája igazából kimerül abban, hogy bugyuta kis történeten keresztül sulykolja az öt-tíz éves közönségébe, hogy aki feljebb akar kapaszkodni a Napocska óvoda társadalmi ranglétráján, annak mindenképp meg kell győzni anyut-aput egy póni beszerzéséről.
Ám ha elfogadjuk ezt az igen rövidre sikerült indoklást (persze ha van rá igény összedobhatunk egy teljes sorozatkritikát is), miszerint az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság azért nem az új Breaking Bad, akkor a sorozatot övező imádat mibenléte teljességgel érthetetlenné válik. Pedig itt aztán nem akármilyen imádatról van szó, hiszen az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság közönségéhez képest az ,,anyámat is eladom Pikachuért” kaliberű anime rajongók mindössze egyszerű divatemberek…
A fanatikus rajongás nagyjából az első évad derekán vette kezdetét, amikor a sorozatot rengeteg kritika érte promóciós mivoltáért, ám az akkor még maroknyi rajongótábor elképesztő hévvel kelt a pónik védelmére. Brutális kommentháborúkat megvívva kinyilatkoztatták, hogy ők igenis meglátták a zsenialitást a sorozatban, hiszen az olyan naiv szépséggel mesél az alapvető emberi értékekről, ami igenis élvezhető az idősebb korosztályok számára is.
Na, ezt a világmegváltó üzenetet lényegében úgy kell elképzelni, hogy a szereplők minden egyes epizódban nagyon, de nagyon összebarátkoznak. Ez nem vicc, a sorozat valószínűleg egy visszamaradottabb háromévesnek sem tudna semmi újat tanítani, hiszen nyolc évad alatt azt az üzenetet sikerült megfogalmazni, hogy a barátság jó. Ilyen alapon mehetne a fanboykodás a Kukori és Kotkodára is, az legalább betudható valami szocreál korképnek…
Ám úgy tűnik, vannak, nem is kevesen, akiket nem érint meg az ilyenfajta kritika, hiszen napjainkra a sorozat rajongótábora több millió főt számlál, az internet világának egyik legsokszínűbb közösségét alkotva. A Brónik és női társaik, a Pegasisterek közönségtalálkozói rendre több ezer fős részvételt produkálnak, sokszor a sorozat készítőinek részvételével. A stáb és a közönség szoros kapcsolatát továbbá az is jól mutatja, hogy volt már rá példa, hogy a sorozat a rajongók ötlete nyomán vont be konkrét karaktereket illetve szófordulatokat. Mindemellett a Brónik előszeretettel jótékonykodnak, illetve milliós látogatottságú weboldalaikon folytatnak mélyenszántó eszmefuttatásokat a pónilét nagy kérdéseiről. Szintén fontos kiemelni a sorozat közösségépítő erejét, hiszen az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság egyfajta hídként szolgál az amúgy elszigetelt internetes felhasználók között. A közös rajongásból szerelmek, életre szóló barátságok indultak, volt akinek a Bróni közösség segítette levetkőzni korábbi zárkózottságát.
Ám mint a legtöbb online szubkultúrának, a Bróni közösségnek is megvan a maga árnyoldala. Hiszen annak ellenére, hogy a mozgalom alapvetően az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság rajongói által lett életre hívva, később olyanok is csatlakoztak, akiknek vajmi kevés közük volt a sorozathoz. Számukra a rajongás csak egy eszköz, amin keresztül szabadon kifejezhetik figyelemhiányukat, mentális zavaraikat vagy lelki problémáikat. Persze ez nem egyedülálló precedens, hasonló figurákkal találkozhatunk a laposföld-hívők, vagy a hasonlóan hangzatos konteókat hirdető csoportok soraiban is.
Persze mi még egyelőre nem pszichológiai, hanem filmes weboldal vagyunk, de amennyire megértjük, ez a jelenség többnyire valamilyen lélektani zavarra vezethető vissza. Ilyenkor az adott egyén egyfajta pszichológiai indíttatásból (ez legtöbbször ráirányuló figyelem hiánya) igényli azt az akár negatív figyelmet, ami azzal jár, hogy szembemegy a megszokottal, a mainstreamel. Ennek tárgya lehet akár a legésszerűtlenebb meggyőződés, elköteleződés vagy rajongás, ami ebben az esetben az Én kicsi pónim: Varázslatos barátság című sorozat. Ám ezzel nemcsak, hogy megcsúfolják az igaz rajongók szeretetét, de hiteltelenné teszik az egész közösséget, ismétlődő támadásoknak kitéve azt.
Épp ezért, a Bróni közösség folyamatos össztűz alatt áll, az internetes megmondóemberek, trollok, illetve az olyan médiaszereplők irányából, akiknek világképébe nem fér bele a nemi szerepek kitágítása. Szerencsére ezek a támadások többnyire megmaradnak verbális atrocitásként, igaz lehet rémtörténeteket hallani arról, hogy az orosz brónikat néhány célzott ökölcsapással és vasrudakkal terelik vissza a hazafiasság útjára. Persze egy, a polgári jogokat valamire is taksáló országban ez aligha fordulhat elő, de olykor a szóbeli agresszió is okozhat jelentős károkat.
A szubkultúrát például szánt-szándékkal próbálják összemosni, a homoszexuális, illetve keresztényellenes kisebbségekkel, pedig erről itt szó sincsen. Egy 2013-as felmérés kimutatta, hogy a közösség több mint 65%-a heteroszexuális beállítottságú, sokan közülük kiegyensúlyozott életét élő családapák. Nem hatja őket semmiféle deviáns, ördögtől való indíttatás, egyszerű emberek ők, akiknek szabad óráiban örömet jelent póni jelmezt viselni és csapatni a sorozat betétdalaira. Különös szenvedélyük ellenére ugyanolyan emberi lények, akik ha belegondolunk nem is sokkal elvakultabbak, mint azok a Marvel-rajongók, akik a 27-ik alkalommal is megkönnyezik a Végtelen háború valamelyik epikus fordulatát…
Ennek tükrében világos, hogy a Bróni közösség ellen irányuló kritikák többnyire megalapozatlan, a meg nem értésből fakadó támadások. Pedig az elfogadás roppant fontos lenne, hiszen minden emberi lényt megilleti az a jog, hogy szabadon hódolhasson szenvedélyének. Számunkra is rejtély hogy felnőtt, iskolázott emberek számára miért okoz örömet egy olyan sorozat, ami nagyjából a Dóra, a felfedező érzelmi világával operál. Ám ez az értetlenség nem alap arra, hogy elítéljük ezt az álláspontot. Egyszerűen nem tehetjük meg, hogy ítéletet mondjunk valami felett, pusztán azért mert képtelenek vagyunk vele azonosulni. Bármennyire is furcsának, szokatlannak, vagy visszataszítónak találunk egy adott álláspontot, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk meg megérteni. Ha kapásból elítélünk minden nézetet, ami kívül esik a saját komfortzónánkon, egyre inkább belelovaljuk magunkat a gyűlöletbe, a saját, leszűkült kis világunk rabjává válva. Épp ezért, a kölcsönös elfogadás ereje az, ami évszázadok óta előremozdítja a társadalmunkat, ezen megértés nélkül még mindig menne a keresztrefeszítősdi egymás vallási, szexuális vagy politikai beálítottsága nyomán.
[…] akikre kár a levegőt pazarolni. Miután azonban szembesültem azzal, hogy máig születnek ilyen írások a témában, úgy döntöttem, ideje felvennem a kesztyűt, és végre tiszta vizet öntenem a […]