David Bowie – Five Years (1969-1973)


David Bowie – Five Years (1969-1973)
Parlophone / Warner
525 perc, 12 lemez

A Bowie-életmű újrakiadásának legújabb részeként megjelent a 80-as évekbeli időszakot feldolgozó Loving The Alien címre hallgató box szet, ennek apropóján pedig mi most visszatekintünk az eddigi válogatásokra, illetve egyben az életműre is. Az elsőként kiadott Five Years-zel indítunk, év végére pedig elérünk majd az említett legfrissebb kiadványhoz is.

A Five Years (melynek elnevezését a Ziggy Stardust album nyitódala ihlette) az egyetlen boxset a sorozatból, ami még David Bowie életében jelent meg: 2015 szeptemberében látott napvilágot. Ami egyben azt is jelenti, hogy a művész, noha akkor már a Blackstar című albumával volt elfoglalva, elkezdett összegezni is (mint tudjuk, ekkor már súlyos beteg volt). Az első kiadvány egyrészt meglehetősen termékeny időszakot ölel át, másrészt érdekes módon hiányzik belőle Bowie 1967-es, cím nélküli debütalbuma. Ennek nyilván az lehet az oka, hogy annak a jogai egy másik nagykiadónál vannak, és ahogy a Pitchfork recenzora fogalmazott, így legalább nem kell átrágnunk magunkat a korai, valóban kevésbé jelentős dalokon. Ami tehát itt szerepel, az az összes egyéb stúdióalbum 1973-ig, egyaránt remasterelt változatban (a Ziggy ráadásul két külön keverésben is hallható), két koncertlemez ebből a korszakból, valamint egy dupla CD az albumokon meg nem jelent felvételekből, B-oldalakból, verziókból.

Szintén része ennek a pazar szettnek egy vaskos booklet, benne rengeteg ritka vagy még soha nem látott fotóval és egyéb érdekességgel. Érdemes megnézni a Ziggy borítójához készült képváltozatokat, Bowie saját artwork vázlatait, korabeli koncertplakátokat és lemezkritikákat. Személyes kedvencem az a kép, amin a még az igazán nagy befutás előtt álló Bowie fura arckifejezéssel áll egy utcai plakát előtt, ami az Oh You Pretty Things Peter Noone által feldolgozott változatát reklámozza. A könyvecske előszavát a Kinks legendás frontembere, Ray Davies jegyzi, tréfás hangulatban: egy ízben azon morfondírozik, hogy Bowie-nak hogyan maradt ideje ruhavásárlásra, ha ennyit volt stúdióban meg koncertszínpadon. Szintén olvashatóak a producerek visszaemlékezései a stúdiófelvételekre: Tony Visconti anekdotázik érdekesebben, míg Ken Scott talán túlságosan is elmerül a technikai részletekben. Na de ennyit a külsőségekről, menjünk végig a közel kilenc órás zeneanyagon.

Tehát itt az első album a sorban az 1969-es cím nélküli lemez, ami Space Oddityként, illetve Man Of Music/Man Of Words-ként is ismert. A maga idejében egyáltalán nem aratott sikert, pedig Bowie ’69 nyarán, több évnyi sikertelen próbálkozás után végre bejutott a brit kislemez top tenbe, a Space Oddity című slágerrel. Sajnos a sikert nem tudta meglovagolni, és éveket kellett várnia, amíg ismét komolyabban felfigyeltek rá. Olyan nagyon amúgy nem kell csodálkozni, hogy az albumra kevesen kapták fel a fejüket, ugyanis még eléggé kiforratlan munka, viszonylag kevés jó pillanattal. A Space Oddity természetesen zseniális, és szintén remek a lemezt záró, együtténeklős Memory Of A Free Festival, de a többi dal jóval kevésbé emlékezetes. Általában a folkos hangszerelés dominál, és nem egyszer amolyan hippis hangulata van a számoknak. Bowie ezen a lemezen dolgozott először Tony Viscontival, akivel furán indult a munkakapcsolata: a producernek fura mód nem tetszett a Space Oddity, nem látott benne potenciált, és a dalt nem ő gondozta a stúdióban, hanem kollégája, Gus Dudgeon. Visconti utólag már belátta a tévedését. A lemezről még csak annyit, hogy Nicholas Pegg könyve (The Complete David Bowie) igencsak lehúzza a 2015-ös, itt hallható remastert (mondván, a 2009-es különkiadás sokkal jobban szól). Őszintén szólva, nekem ez egyáltalán nem tűnt fel.

A következő album az 1970-es keltezésű The Man Who Sold The World volt – ez Visconti egyik kedvenc lemeze az életműből, és a Pegg könyv is minden idők egyik legjobb albumaként emlegeti. Ezen sorok írója szerint Bowie ekkor még mindig kereste a hangját, és ugyan vannak itt jobb darabok, azért a ‘remekmű’ kifejezést tartogassuk más albumokra. A leghíresebb (és egyben legjobb) dal itt a címadó felvétel, amit a 90-es években a Nirvana tett ismertté egy fiatalabb nemzedék számára. Az előző lemez folkos világához képest itt most sötétebb a hangulat, jóval több az elektromos gitár (Mick Ronson ekkor lett Bowie zenekarának tagja), és néhol kicsit Led Zeppelines, sőt, már-már Black Sabbath-os a hangvétel. Itt kúszik be először az életműbe a kortárs és cimbora, Marc Bolan (T. Rex) hatása, többek között a Black Country Rockban. Ahogy elődje, úgy a Man Who album sem aratott lényegében semmilyen sikert a megjelenése idején.

Bowie végül 1971-ben találta meg a saját hangját a Hunky Dory nagylemezen. Érdekes módon pont akkor, amikor – átmenetileg – „szakított” Viscontival, ugyanis ennek a lemeznek már Ken Scott volt a producere. Noha egy kicsit egyenetlen munkáról beszélünk, ez az album  már bővelkedik a telitalátokban. Ilyen a dadogós Changes, az enyhén beatles-es Oh You Pretty Things, a zenekarnevet is ihlető Kooks, a Velvet Undergroundot vállaltan nyúló Queen Bitch, az epikus The Bewlay Brothers, de a pálmát akkor is a Life On Mars viszi el. Nekem ez a legkedvencebb Bowie számom, bármikor repeaten tudom hallgatni, és egészen ledöbbentem, hogy a Rolling Stone korabeli kritikájában (amit itt mellékeltek a bookletben) a recenzor meg sem említi, ugyanakkor szinte az összes többi dalt külön-külön kivesézi.

Noha a Hunky Dory remek kritikákat kapott, a nagy befutás még mindig váratott magára. Ez végül Bowie ötödik, The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars című albumával adatott meg, ráadásul még akkor sem elsőre. A lemez megjelenését követően pár héttel Bowie előadta a Starmant a Top Of The Pops nevű néhai kultikus brit tévéműsorban, és akkora vihart kavart vele, hogy mindenki róla, illetve Ziggy Stardust nevű alteregójáról kezdett beszélni (csak egy apró mellékszál: az ekkor 13 éves Robert Smith-re akkora hatással volt ez az adás, hogy megfogadta, neki is lesz zenekara). Ennek köszönhetően kapott Bowie jóval nagyobb publicitást, mint korábban.

A Ziggy karaktert olyan figurákból gyúrta össze, mint Lou Reed, Syd Barrett és Marc Bolan, de még rengeteg egyéb helyről gyűjtött hozzá inspirációt. Egy glam konceptalbumról beszélhetünk, amin egy pillanatnyi üresjárat sincs, és már a nyitó Five Years megadja az alaphangot (ahogy Bowie ebben a dalban a „Smiling and waving and looking so fine” sort énekli, az az egyik kedvenc mozzanatom az életműből). Számomra a Ziggy a legjobb lemez a diszkográfiában, és a színvonalát jól mutatja, hogy olyan dalok maradtak le róla, mint az All The Young Dudes, a John I’m Only Dancing, a Sweet Head vagy a Velvet Goldmine. Ebben a boxsetben két verzióban is szerepel az album: az egyik a 2012-es remaster, a másik pedig a Scott által 2003-ban újrakevert változat.

A következő lemez a kiadványban a Live Santa Monica ’72, ami hivatalosan csak 2008-ban jelent meg először. A Ziggy turné során került rögzítésre, a hangminőség természetesen hagy kívánnivalót maga után, de a zenészekből áradó energia feledtet minden technikai hiányosságot. Ezen már szerepel a Jean Genie, ami csak a következő stúdióalbumon, az Aladdin Sane-en volt hallható. A lemez méltó folytatása a Ziggy Stardustnak, és ugyan zeneileg még mindig a glam rockos hangzás dominál, azért már bekúsznak új elemek (sokszor kifejezetten jazzes zongorajáték szól több dalban). Bowie itt is egy új alteregót alkotott meg – egy még Ziggynél is androgünebb lényt, akinek a sminkjét a mai napig rengetegen utánozzák. Erre a lemezre némi személyes élmény ürügyén majd még visszatérek a cikk végén.

Az Aladdin Sane-t is követte turné, melynek utolsó koncertjén került rögzítésre a Ziggy Stardust dokumentumfilm, illetve az ahhoz tartozó lemez (utóbbi csak 1983-ban jelent meg). Ennek a felvételnek jobb a minősége, mint az SM72 koncertalbumnak, a legemlékezetesebb pillanat pedig az, amikor az utolsó szám előtt Bowie bejelenti, hogy ez életük utolsó koncertje. Természetesen ezzel csak a Ziggy karaktert vonultatta vissza, ő maga egyáltalán nem mondott búcsút a színpadnak.

A gépezet pörgött tovább, ennek köszönhetően 1973-ban megjelent még egy Bowie stúdióalbum, Pin Ups címmel. Ez csupa feldolgozást tartalmazott, olyan eredeti előadóktól, mint a Pink Floyd, a Who, a Yardbirds vagy a Kinks. Ahogy a művész maga fogalmazott a lemezborítón, az 1964 és ’67 közötti London zenei hangulata előtt akart fejet hajtani. Mick Ronson ekkor zenélt együtt aktívan utoljára Bowie-val, és szintén ez volt az utolsó olyan lemez az életműben, aminek Ken Scott volt a producere.

A Five Years utolsó darabja a Re:Call 1 névre hallgató dupla válogatás, ami szintén kapott némi dorgálást a Pegg könyvben, és nem alaptalanul. Érdemes megemlíteni egy-két érdekesebb darabot – ilyen a Space Oddity olasz nyelvű változata (Ragazzo Solo, Ragazza Sola címmel), a Marc Bolannel rögzített The Prettiest Star, a Holy Holy eredeti mono változata, vagy a parádés Velvet Goldmine, ami a Ziggy éra alatt született, de csak ’75-ben jelent meg, akkor is mindössze kislemez B-oldalként. Viszont több mint meglepő módon hiányzik a Lightning Frightening, a Bombers, az All The Young Dudes és a zseniális Sweet Head – feltehetően itt nem szerkesztői baklövésről lehet szó, hanem arról, hogy maga Bowie nem járult hozzá az újbóli kiadásukhoz.

Mindez természetesen nem igazán von le semmit a kiadvány értékéből, a Five Years remekül foglalja össze az 1969 és ’73 közötti, rendkívül termékeny korszakot. És akkor most szeretném elmesélni azt, amit már korábban a cikkben megelőlegeztem. Az Aladdin Sane volt az első Bowie album, amit valaha hallottam, miután leszedtem a szülői lemezpolcról (emlékszem, gyerekkoromban hogy rettegtem a borítótól). Pár hete megkérdeztem otthon, hogy mikor került a gyűjteménybe ez a darab. Kisebb családi értekezés és némi guglizás után sikerült összerakni a szálakat. A nagybátyám focista volt, és egy alkalommal Angliában játszott a csapatával nemzetközi kupameccset. Ott elment egy lemezboltba, megvette ezt az LP-t, és aztán nekünk ajándékozta. ’73 szeptemberben járt Angliában, szóval az ott otthon egy eredeti brit első nyomás. Nagyon jó lenne megkérdezni a nagybátyámat arról, hogy miért pont ezt a lemezt vette meg akkor, de sajnos három hónapja már nincs közöttünk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Kaliforniai tűzvész: Ennyi maradt Gerard Butler malibui otthonából és a Westworld díszleteiből
Következő cikk Pennywise 27 év után mobilt dob a wc-be és gluténosítja az ételeket