Az Úr hangja – kritika


Az Úr hangja (His Master’s Voice) rendező: Pálfi György, szereplők: Polgár Csaba, Kiss Diána Magdolna, Fekete Ádám, Eric Peterson, Kate Vernon, Marshall Williams, Bánsági Ildikó, Magyar-amerikai sci-fi, dráma, 108 perc, 2018 (16)

A filozófia halála

A sci-fi és Pálfi György neve nem áll egymástól távol, hiszen ha belegondolunk abba a szürrealista elmebajba, amit minden egyes filmjében merészen képvisel – leginkább vizuálisan – tudjuk, hogy nem lehet baj, ha egy Stanislaw Lem regényhez nyúl, aki szintén tökéletes víziókat tett már le az asztalra. Viszont fájó pont, hogy ez, az egyébként teljesen hasonló, bár más korszakban alkotó művész egymás mellett haladva, mégis más úton járva igyekszik megfejteni az emberiség életének receptjét, így míg Lem mindig is hangsúlyos filozófiai nyitottsága egyértelmű, az itt végérvényesen kikopott. Persze mindezt egy szuper látvánnyal megáldott, hollywoodi minőségű alkotásban teszi meg.

Nem szeretném összehasonlítani a filmet a könyvel, egyrészt azért, mert az egy teljesen másfajta műfaji hozzáállást igényelne, másrészt Pálfi csak inspirációnak használta a regényt, annak nyomán alkotott meg egy mai korban aktuálisnak tűnő családi drámát, amit próbált összeegyeztetni a társadalmat is foglalkoztató sci-fibe göngyölt űrkutatással. A történet szerint Péter egy amerikai dokumentumfilmben felfedezni véli a 80-as években Amerikába disszidált apját, akinek most a nyomába indul. Az apja egy tudományos projekten dolgozott, amit a kormány pénzelt. Ennek a kutatásnak a fő célja az űrből érkező üzenet befogása és annak feldolgozása volt, azonban az üzenet megfejtése közben pusztító fegyvert hoztak létre, amiért most számon kéri őket a társadalom. Péter ebbe a zűrzavarba próbálja meg kideríteni, hogy mégis ki az apja, mikor pedig megtalálja, igyekszik megtalálni a válaszokat a miértekre és a hogyanokra, valamint saját életét is igyekszik a realitások mezején tartani két kapcsolódási ponttal: Dórával, a barátnőjével és Zsolttal, a testvérével, akivel végig Skype-on van kapcsolatban, mivel testvére kerekesszékes, így nem tudott vele tartani az utazáson.

A történet nagyon kusza, az egész látvány egy nagy szimbólumrendszer és nagyon nehéz kihámozni belőle, hogy mi az, ami valójában megtörténik és mi az, ami csak egy elvont képzelgés – vagy egyáltalán rájönni, hogy ezek a szekvenciák épp mire reagálnak. A kánonban elfogadott jelrendszert egyáltalán nem tartja be Pálfi, így a történet követhetősége és élvezhetősége is megsínyli ezt a fajta radikalizálódást. A keresésfolyamat ugyanis önmagában végtelenül steril lenne, így közben vannak híradós bevágások a kutatócsoport tetteiről, flashback-ek régi magnókazettákról, hogy a fiatal apuka mit csinált és miért állították őket bíróság elé, valamint ad-hoc jellegű, látványban tökéletesen kidolgozott jelenetsorok. Mindeközben egy csodálatos sci-fi kompozíció is elénk tárul, nagyon jó vágással megspékelve, ami kb. csak a végére nyeri el értelmét és jövünk rá, hogy az egész egy átvitt módon értendő kapcsolati szimbolika volt.

Stanislaw Lem, lengyel író műveit már sokan igyekeztek megfilmesíteni, talán az egyik legismertebb és legjobban sikerült műve a Solaris (természetesen a Tarkovszkij-féle 1972-ből, nem a Steven Soderberghes koppincs), de nekem A futurológiai kongresszus is nagyon tetszett Ari Folman rendezésében, ahol szintén az egyik legkedveltebb témája kerül előtérbe az írónak – amiről ez a film is szól: megvalósíthatatlan a kommunikáció egy idegen civilizációval, ugyanis ez a fajta társadalom összeegyeztethetetlen az emberiséggel, a mi elménk képtelen feldolgozni az idegenek üzeneteit, erről szól a plazmaóceán és a víziók megjelenése a Solarisban is, de a Futurológiai kongresszus is egy teljesen új dimenzión keresztül mutatja be, hogy mennyire ragaszkodunk elménk ismert elemeihez és általában ennek a középpontjában a család áll – ahogy itt is. Nem véletlen, hogy egy apuka a keresés tárgya, nem véletlen, hogy a visszaemlékezések, a központ és a vitát kiváltó elem is a családból adódik (Dóra és Péter vitája a gyerekvállalásról és Péter testvéréről, Zsoltról).

A nagy költségvetés meglátszik a végterméken, azonban az elvont gondolatok itt teljesen kitörlődtek, se örömteli beteljesüléstörténet nincs az apa-fia kapcsolat létrejöttekkor, alapgondolatokat pedig egyáltalán nem ébreszt a film, ami a rengeteg szürreális látvánnyal a célja lett volna. Ráadásul a különböző nyersanyagokból adódó képminőség olykor már zavaróan mást mutat, mint amilyen egy valódi készüléken ennek lennie kéne, vélhetően ez is a rétegzettséget próbálta kifejezni. Egyébként alapjáraton nem egy élvezhetetlen darab, Pálfi filmjei amúgy is inkább vizuális orgiában erősek, ezért is alkot rendszerint epizodikusan, tagolt történetmeséléssel. Itt a nagy összefüggő egész talán túl nagy falat volt, de még mindig az egyik legkülönlegesebb látványvilággal bíró rendezőnknek tartom, akinek várom a következő filmjét. Annyi biztos, hogy a rengeteg angol dialógussal és a látvánnyal nagyon nemzetközivé sikerült tennie a filmjét, a Tokiói Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában jelölték is a Legjobb film-díjra, de sajnos nem nyerte meg.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ismerős arcok Doktor House rendelőjében
Következő cikk Egy magyar rövidfilm is felkerült az Oscar-rövidlistájára