Homecoming 1.évad – kritika


Homecoming (Hazatérés) készítők: Sam Esmail, Micah Bloomberg, Eli Horowitz, szerepők: Julia Roberts, Bobby Cannavale, Stephan James, Shea Whigham, Sissy Spacek, amerikai dráma, 30 perc, 1 évad, 2018-

A kíváncsiság hatalma

Sam Esmail neve ismerősen csenghet a Mr. Robot rajongóinak körében, azonban valahol egy sokkal személyesebb hangvételű alkotást követhetünk végig, ami szintén egy összeesküvés sztorit göngyölít fel, de nem az egész világra kiterjedő, grandiózus társadalmi befolyásolással, hanem egy szűkebb csoportot karol fel. Azonban a Mr. Robottal ellentétben – ott is csak az első két évadra volt jellemző – nincsenek nagy katartikus pillanatok, az élvezeti értéket a remekül megírt dialógusok és a hibátlan fényképezés adja.

 A Homecoming egy rehabilitációs központ neve, ahol Heidi Bergman (a nagyon új és remek oldalát megmutató Julia Roberts alakításában) terapeutaként dolgozik olyan veterán katonák kezelésében, akik traumatikus élményeket éltek át a háború során és segít nekik visszailleszkedni a társadalomba. Egy új fajta eljárást igyekszik az intézet kísérleti jelleggel alkalmazni, melynek főnöke Colin Belfast (Cannavale hasonlóan tapló nagymenő szerepben, mint pl. a Boardwalk Empire-ben) folyamatos jelentést követel a kezelések menetéről Bergmantól, akivel kizárólag telefonon tartja a kapcsolatot. A történet két idősíkon játszódik, amihez remek vizuális védjegyet is választottak a készítők, ugyanis ugrunk négy évet a cselekménymesélések közben és egy 4:3-as osztású történetben találjuk magunkat, ahol Heidi már egy kisvárosi étteremben dolgozik pincérnőként és a Védelmi Minisztérium egyik embere (Whigham) kutakodik Heidi és az intézet után, ugyanis panasz érkezett be a hivatalba azzal egy időben, hogy Heidi felmondott.

A tűpontosan megszerkesztett nyomozós történet irtó kicsi kockákból próbálja meg kirakni a kapcsolódási pontokat, ugyanis nem a nagy koppanás a célja (hiszen az időugrások miatt tudjuk a végkifejletet), hanem hogy miként játszottak a szereplők egymás életével és valóságával a terápiás beszélgetések és a gyógyszeres kezelések által. Milyen kapcsolatok szövődtek a beteg és páciens között és ez hogyan alakulhatott ki ellenőrzött körülmények között. A remek párbeszédeken túl (leginkább ez adja a cselekmény dinamikáját, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy podcast adta a sorozat ötletét) a vizuális jegyek azok, amik nagyon erősen elviszik a hátukon a sztorit. De nem a színorgazmust árasztó Légió elvont világához hasonlóan, hiszen itt kopottak a színek annak ellenére, hogy a jelenben és 2022-ben játszódik a történet felváltva, inkább a Magánbeszélgetés vagy a Taxisofőr képi világát tárja elénk és nem is véletlen hoztam fel ezt a két filmet.

Ezeken a rögzítő és lejátszó eszközökön (telefon, diktafon) keresztül zajlanak az érdemi események, ahogy a Magánbeszélgetésben is, ezekből adódnak a konfliktusok, a minimálisan tartott dramaturgiai csúcsok (a páciensek beszélgetéseinek visszahallgatása), illetve a másik említett film kapcsán míg Travis Bickle története egy masszív társadalomkritikai kontextust ölel fel és beszél igazán őszintén a vietnámi traumáról, addig itt egy minidrámát figyelhetünk meg, ahol szintén a visszailleszkedéssel való gondok és nehézségek felmerülnek, bár cseppet sem olyan részletesen, mint azt elvárnánk. Talán emiatt is lehet némi hiányérzetünk a sorozat kapcsán. Mindenbe kicsit belekap (terapeuta – páciens mély kapcsolata, a kísérlet egyéb következményei, a háborús trauma pszichológiai kérdésköre, a jövő az innen eltávozó katonákra és dolgozókra vonatkozóan), de sajnos egyik sincs teljes mértékben kifejtve, bár javarészt pont ez adja a folyamatos feszültséget a minimális akció ellenére is.

A legköltőibb megoldás mégis a képi világában rejtőzik, szerencsére ide is megérkezett Tod Campbell operatőr, aki a Mr. Robotért is felelős, így nem meglepő az igényes vizuális munka. A már említett képarány játékon túl (ami egyébként egy nagyon szép fordulattal új értelmezést ad a műnek) a remek aszimmetrikus beállítással és a negatív tér használatával is játszik, ahogy már a Mr. Robotban megszokhattuk, a felső kameraállásokban látható térkompozíciók és az epizódok végén kitartott hosszú snittek (amik szintén a ’70-es évek oknyomozós filmjeire volt jellemző) egy igazán különleges alkotást eredményeznek, ami erősen a darálós sorozatok kategóriájába sorolja a Homecomingot.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Az első hivatalos képek a Clooney-féle A 22-es csapdája minisorozatból
Következő cikk Befutott a Men in Black International magyar nyelvű első kedvcsinálója