Légió 2. évad – kritika


Légió (Legion), készítők: Noah Hawley, Stan Lee, szereplők: Dan Stevens, Jean Smart, Audrey Plaza, Rachel Keller, Bill Irwin, Jeremie Harris, Jemaine Clement, amerikai akció-, dráma, sci-fi sorozat, 60 perc, 2017-

A képregénysorozatok Twin Peaks-e

A Légió már az első évadban bebizonyította, hogy nem a populáris fogyaszthatóság ősbástyája, de a második évadban erre keretet is épített, és bár nem láthatunk egy majd’ 50 perces hallucinációs teremtéstörténetet, mint az említett klasszikusban, mégis a sok kicsi sokra megy – a végére egy mondatban el tudjuk mondani, hogy mi történt, viszont képileg valami felfoghatatlan hipnózisba taszított minket a Légió.

Az első évad utolsó részében egy „marveles” húzással a stáblista után betettek egy plusz jelenetet, ami egy cliffhanger volt, azóta eltelt egy év a második évad kezdetekor. Ekkor David-et (Dan Stevens) beszippantotta egy érdekes gömb és elrabolta a csapattól. Ezalatt a többiek telephelyet váltottak, a hármas részlegbe költöztek és igyekeztek őt megtalálni, ami végre sikerült is. Nagyon érdekes felállás és nagyon jó kis epizodikus építkezés figyelhető meg ebben az évadban, ugyanis teljesen szokatlan módon a részek egy-egy reális felvezetéssel indulnak, ahol az elmezavar, az őrület különböző formáit definiálják nagyon szemléletes, az életből vett példákon keresztül. Így akad olyan rész, ami a depresszióról, a pszichózisról, a testkép zavarról és még hasonló dolgokról igyekszik nekünk beszélni úgy, hogy közben viszi előre (vagy hátra) a cselekményt.

 

Az első évad már azért is önmagában különleges, mivel szinte az egész rész egyetlen pillanatban játszódott, aminek az lett a vége, hogy a gonosz Árnykirály, Farouk David elméjét elhagyta és Oliver testébe költözött, majd elmenekült, hogy megtalálhassa igazai testét. Ebben az évadban már halad a történet, de a cselekmény jelentős ideje még mindig nem a valóságban, de nem is az asztrál síkon játszódik, hanem az emberi fejekben – az emlékekben és az őrület által uralt hallucinációs látomásokban. A hármas részleget ugyanis támadás éri és nem fizikai, hanem mentális vérszívók lepik el a helyet, ahol mindenki a saját maga szörnyűségeivel kénytelen szembenézni – na meg Davidet segítségül hívni, aki képes mindenki fejébe belelátni.

A sorozat roppant egyedi, egyrészt nem egy hagyományos képregénysorozat, mert 1. alig láthatunk speciális képességeket, itt nem egy szuperhősös realista drámát láthatunk, hanem rendes emberekről akar mesélni, akik egy közösségben élnek 2. tudjuk, hogy David X-Professzor fia (ő ölte meg Farouk testét, így ezért David feladata vele szembeszállni), mégsem köti semmi sem vizuálisan, sem verbálisan az X-Men világhoz, a mutáns szó is csak egyszer hangzott el benne…és nem egy hagyományos sorozat, több értelemben sem. Először is tértől és időtől független dialektikát használ, így sosem tudhatjuk, hogy pontosan mikor és hol vagyunk, csupán a különböző apró utalásokból, másodszor pedig ez a kvázi őrületről szóló sorozat úgy próbál meg erről a mentális létállapotról mesélni, hogy a mutáns csapaton kívül egyáltalán nem feltételez egy normális világot, itt minden abszurd és irreális, a részleg vezetője is egy fonott kosarat a fején hordó Fukuyama admirális, kinek segítői bajszos hímnő androidok, akik dallamosan beszélnek.

Ez az évad már kibővíti az időt és plusz információkat kapunk a múltból és a jövőből is, de annyira elvont módon van ábrázolva, hogy megjósolhatatlan, hogy a főszereplő mikor mibe kapaszkodik bele, hogy elérje célját. A mellékszereplők közül egyértelműen Aubrey Plaza karaktere, Lenny emelkedik ki, akinél visszataszítóbb és őrültebb személyiséget a Született gyilkosok Mallory-ja óta nem láttunk. Végre kicsit több szerephez jut Rachel Keller, aki Sydneyt, David szerelmét alakítja. Itt már sokkal nagyobb motorját képezi a cselekményeknek és David tetteinek is mozgatórugója, amire nagyon sokatmondó az a külön epizód, amit erre az érzelmi kötődésre szántak és kettőjük kapcsolatát hivatott bemutatni, de ezt is inkább az érzelmek színterén.

Noah Hawley valami elképesztő fantáziával ragadta meg ennek a sorozatnak az ábrázolhatóságát, ugyanis olyan érzésünk van, mintha egyszerre néznénk egy David Lynch és Terry Gilliam filmet, és bár a szokatlan képregénysorozatok mezejére már a sokak által emlegetett Happy! is belépett, még mindig nem olyan elszállt, mint a Légió. Minden egyes beállítása és képkomponálása eget rengető szemmágnes és hasonlóan menő megoldás a részek kezdetén az a megoldás is, amit az Atlanta is bevetett: mindig máshol, más körülmények között rajzolódik ki a sorozat címe és készítője. Ami csodálatos még benne, hogy képes moralizálni és ezáltal megvezetni, ugyanis a legnagyobb tétje ennek az évadnak az a kérdés, hogy mégis ki és milyen értékek alapján képviseli a nagybetűs JÓT és a GONOSZT. Egyáltalán meg lehet-e ezt mondani, hogy ki a jó és ki a rossz? A harmadik évad már berendelve, irtóra várjuk a folytatást.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Európában is kiépítik a 270 fokos betekintést nyújtó moziélményt, a ScreenX-et
Következő cikk Szállj be te is a filmek liftjeibe!