Roma – kritika


Roma, rendező: Alfonso Cuarón, szerepők: Yalitza Aparicio, Marina de Tavira, Nancy García García, amerikai-mexiói dráma, 135 perc, 2018 (12)

Őszintén elveszni a nosztalgiában

Cuarón annyiféle és fajta módon foglalkozott már saját életének megfejtésével, hogy a műfaji sokszínűsége méltán teszi őt az egyik legprecízebb rendezővé. Öt éve a Gravitáció hihetetlen látványvilágába szorított be minket, majd a Believe című sorozat készítőjeként is megmutatta művészi vénáját, azonban a Roma nevezhető mégis legszemélyesebb művének, ahol nem csak rendezte, de írta, fényképezte és vágta is a filmjét. Ez az intim közelség pedig végig jelen van.

A Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-díjas elbeszélése inkább hasonlítható egy leíró jellegű irodalmi regényhez, mint egy filmhez. Teljes elidegenedéssel kezeli filmje szereplőt, csupán pásztáz, pont emiatt érezhetjük azt, hogy mi csak ülünk a szobában, az utcán vagy a kórházban és csak nézzük, hogy mi zajlik körülöttünk. A megfigyelő kameraszem is ezt sugallja, mivel a legtöbb jelenetet egy svenkkel kíséri végig, kerülve a szuperközeliket. Ez a technika és maga az elbeszélés pont emiatt a kettősség miatt teszi a filmet roppant megosztóvá: a történet és a közeg, amiben regél, mind a rendező gyermekkorának realitása, azonban az ábrázolásmód olyannyira távolságtartó, mintha csak egy dokumentumfilmet igyekezne forgatni a részvevők megzavarása nélkül. Érdekessége, hogy nem mozikban, hanem a Netflix hozta el nekünk ezt a filmet és talán most tapasztalhatjuk meg leginkább ezeknek a streaming szolgáltatásoknak a legnagyobb előnyét: annyi apró utalást, rejtett háttérben zajló eseményt tartalmaz a film, hogy érdemes többször újranézni, ha érzünk magunkban annyi lelkesedést, hogy megfejtsük ezeket a kis jeleket.Alapvető története nincs a filmnek, csak belecsöppenünk egy hetvenes években élő középosztálybeli család életébe, akik Mexikóvárosban, azon belül a Roma nevű kerületben élnek. A család egyik cselédje, Cleo (Yalitza Aparicio) a főszereplő, aki csak sodródik az eseményekkel, a családhoz fűződő viszonya nagyon kétélű. Ami igazán lenyűgöző a filmben, az maga a rendezés, illetve ennek hiánya. A látvány megdöbbentően statikus, olyan, mintha nem is egy megrendezett, hetvenes évekbeli mexikói város díszletei között lennénk, hanem konkrétan visszautaztunk volna az időben. Minden utcakép, minden haj és ruha és aktuális esemény nagyon korhűen van ábrázolva, ami bár manapság elvárás egy ilyen filmnél, de az nem, hogy ennyire ne tűnjön mesterkéltnek. A másik pedig a fekete-fehér kép, amiben forgatta a filmjét Cuarón, aminek az az oka, hogy véleménye szerint visszaemlékezéseinkben a színeket nem tudjuk felidézni pontosan, hanem minden szürkés, így egy nosztalgikus elbeszélésről lévén szó, ez a képi világ illik legjobban a Roma hangulatához.
A fordulatos elbeszélés és a filmszerűség helyett a váratlan meghökkentés az egyik legorganikusabb szervezőelem a filmben. Egy váratlan meztelen test vagy szülési jelenet és hihetetlenül élethű baba, mind-mind kizökkentenek minket az élet lassan folydogáló patakjának medréből és olyan hétköznapi kegyetlenségekkel szembesít minket, amit nap, mint nap megtapasztalunk, de a képernyőn szinte képtelenek vagyunk indulatok nélkül befogadni őket.

A hitelesség kedvéért egyébként a szülésnél valódi orvosok játsszák a szerepet, így nem meglepő a realitást és a precizitás, de ez a rendezőtől ahogy említettem, nem szokatlan. Azonban mindenféle elfogultság nélkül sajnos mégsem lett egy kiemelkedő alkotás, valószínűleg a visszafogottsága miatt vagy a lassú gondolatmenet miatt, ami saját elméjébe kalauzol el minket. Európai filmes rendezőknél már láttunk rengeteg hasonló jellegű filmet, gondoljunk csak az Antonioni vagy a Jirí Menzel filmekre. Érthető az indíttatás, amiért ez a film elkészült, remek ötlet volt nem hivatásos színészeket felkérni a szerepre, hiszen, ha úgy vesszük, ez nem is egy filmnek készült, hanem egy megelevenedett emlékalbumnak. Itt helyett tudott kapni a társadalmi hierarchia, az aktuális politikai viszályok, a személyes tragédia és egy látványban igen beszédes városkép is, ahol kendőzetlenül megjelenik a szegénység minden egyes fokozata, a kutyák szimbolikus mivolta és a legkisebb dolgokból fakadó hatalmas örömök, mégis ez a távolságtartás nem vonzott be teljesen, pedig nagyon szerettem volna átélni mindazt, amit Cuarón is átélt érzelmileg. Ettől függetlenül az egyik legszebb unalmas film, amit mostanában láttam.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Mi trailere legalább olyan erős filmet ígér, mint amilyen a Tűnj el! volt
Következő cikk Tarantino cigarettái