Az átkelés madarai, rendező: Cristina Galleo és Ciro Guerra, szereplők: Natalia Reyes, Carmina Martinez, Jose Acosta, Jose Vicente, John Navarez, kolumbiai dráma: 124 perc, 2018. (16)
Az Apocalypto és a Narcos szerelemgyereke
Noha közel lehetetlen feladat, de Az átkelés madarai stíluskavalkádját talán úgy a legkönnyebb körülírni, mint a Apocalypto és a Narcos szerelemgyerekét. A film ugyanis számos elemet felvonultat mind Mel Gibson 2006-os filmjéből és mind a Pablo Escobar életét bemutató Netflix sorozatból, ezzel egy igen érdekes értékrend ütközést előidézve. A drogkereskedelem által megkísértett őslakosok történetén keresztül, Az átkelés madarai ugyanis nem kisebb témát, mint az ősi, illetve az általunk csak ,,modern” életszemléletként ismert ideológia szembenállását mutatja be.
Kiindulópontként adott a mai Kolumbia területén rezidens Wayuu törzs. Egy nagy múltú közösség, melynek tagjai kecskét fejnek, talizmánokat készítenek és egymás álmaiból fejtik meg a múltat és az eljövendőt. Hozzájuk képest Budaházy Edda csupán rövidlátású karrierista, hiszen a törzs több száz éves történelme során mindvégig hangsúlyos volt a családcentrikusság. Életükben a család, az összetartás és a közös tehermegosztás fogalma felülír MINDENT, mai szemmel nézve egészen irracionális módon.
Ebbe a közösségbe házasodik be Rapayet, aki azonban merően eltérő értékrendet képvisel. A férfi ráadásul a törzs egy előkelő lányát veszi el, ezzel közel kerülve Wayuu vezetéshez. Ám ez mit sem változat a hozzáállásán, és annak ellenére, hogy látszólag alkalmazkodik a családi tradíciókhoz, a háttérben nagyszabású drogüzleteket folytat. Kitartó munkával a hetvenes évek Amerikájának egyik első számú importőrévé válik, ezzel beleszőve a filmbe a modern kultúrát. Azt a modern kultúrát, ami közismert arról, hogy képes porig rombolni a nála sokkalta idősebb civilizációkat, bevonva őket az urbánus világ gazdasági vérkeringésébe…
Mi, nézők ezt a folyamatot követhetjük végig a filmben. A korábban szerény életmódot folytató törzs egy csapásra meggazdagszik, ám a hirtelen jólét az oly becses ítélőképességüket is elhomályosítja. A pásztorbotokat puskára, szerényes sátraikat valóságos palotákra cserélik, ám mindehhez egyfajta értékrendbeli változás is társul. Hol van itt már a korábbi évek oly szigorú, de mégis jól működő törzsi életvitele? A poros síkság közepén kiépült drogparadicsomban már aligha találhatunk a hagyományos erkölcsi normákat valló bennszülötteket. Legfeljebb néhány idősebb lakos eleveníti fel a régi idők bölcsességeit, fényűző házuk kényelméből.
Ez a hirtelen jött gazdagság idővel pedig újabb konfliktusokhoz vezet. A határtalan lehetőségektől megrészegülve, a wayuuk nem csak az idegen hatalmakkal fordulnak szembe, hanem azokkal a törzsekkel, családokkal is, akikkel korábban évszázadokon keresztül tökéletes harmóniában éltek. Ez eredményezi a végső háborút, amit a készítők pazar megvalósítással tálalnak.
Példaértékű az a tudatos feszültségkeltés, amivel felvezetik a leszámolást. A cselekmény során mindig fel-feltűnik egy intő jel, egy ősi jóslat, ami előrevetíti a végzetes katasztrófát. Ám csakúgy, mint a modernizáció mámorában úszó szereplők, ezeket a néző sem veszi igazán komolyan. Azonban mikor bekövetkezik az elkerülhetetlen, és eldördül az első puskalövés, rögtön megértjük, hogy ez mekkora hiba volt. Az addig szinte tét nélküli játszmából, rögvest véresen komoly háború lesz, ahol ember-embernek farkasa és a tét nem csak a túlélés, hanem az ősi tradíciók és a család továbbmentése is.
Kolumbia hol dzsungeles, hol tikkasztóan száraz látképe pedig lélegzetelállító környezetet biztosít a történéseknek. Ez az extrém közeg egészen új megvilágításba helyezi a látottakat, a könyörtelen bandaháború teljesen más hangsúlyt kap, mint New York, vagy éppen baltimorei társai. A kamera pedig maximálisan kihasználja a régió természeti adottságait, bámulatos látványvilágot kínálva.
Az atmoszférateremtés másik fontos eleme a hangkeverés, ami dermesztően mély, elnyújtott hangokkal komplett jelenetek stílusát képes meghatározni. Felejthetetlen az a ,,vihar előtti csöndből” berobbanó néhány taktus, ami leginkább Hans Zimmerre emlékeztető módon sulykolja a nézőbe a veszély közeledtét. A zenékről pedig annyit, hogy a film soundtarckje többnyire a kolumbiai őslakosok dallamvilágából táplálkozik, hangzásilag mégis az 1969-es, A gránátalma színe című örmény film zenéivel mutat hasonlóságot. Mindkét film és talán kultúrkör zeneiségében roppant hangsúlyosak a különböző fafúvós hangszerek, így feltehetően ez magyarázza az elsőre igencsak meglepő párhuzamot.
Ez az extrém zeneválasztás már csak azért is fontos, mert remekül mutatja be mindazt, amit Az átkelés madarai képvisel. Hiszen mindamellett hogy a film egy már-már narcosi mélységekkel bíró kábítószer kereskedelmi alkotás, hasonló léptékű tanulmány az őslakos néplélekről. Remekül mutatja be az ősi tradíciók világát, konfrontálódásukat napjaink társadalmi normáival, gondolatmenetét pedig ezzel a fájdalmas konklúzióval zárja:
Habár a modernizáció nem is tüneti el végérvényesen az ősi kultúrákat, de mégis olyan sebeket ejt rajtuk, amik csak roppant hosszú idő elteltével fognak begyógyulni. Ha begyógyulnak egyáltalán…
