Escobar – kritika


Escobar (Loving Pablo), rendező: Fernando León de Aranoa, szereplők: Penélope Cruz, Javier Bardem, Peter Saarsgard, spanyol-bolgár életrajzi dráma, 123 perc, 2017. (16)

Elvonási tünetek

A Bardem-Cruz házaspár a munkában sem tudnak meglenni egymás nélkül, de legalább senki nem mondhatja, hogy nem működik köztük a kémia. Pablo Escobar és Virginia Vallejo szerelme viharos utat járt be, melyet rengeteg pénz, drog és hullák szegélyeztek.

Lehet-e elfogulatlan egy életrajzi író, ha az alany történetesen a szeretője? Virginia Vallejo (Penélope Cruz) kolumbiai újságíró és televíziós személyiség Loving Pablo, Hating Escobar című könyve 2007-ben (illetve 2017-ben) jelent meg és azt az időszakot öleli fel, amikor a Medellín Kartell fejéhez, a híres drogbáróhoz, Pablo Escobarhoz gyengéd szálak fűzték. Megjelenésekor a könyv egész Latin-Amerikában és az Egyesült Államok spanyol ajkú közössége körében bestseller lett. Azon túl, hogy életrajzi írás (egy szerelmi történet), hitelesen mutatja be a XX. század második felének Kolumbiáját, az ország tragédiáját, a politikai korrupciót. A könyv három fő részből áll (Az ártatlanság és az álmok napjai, A ragyogás és a terror napjai, A távollét és a csend napjai), a megismerkedéstől jut el a kapcsolatuk (át)alakulásáig, az Egyesült Államok és Kolumbia közötti kiadatási egyezmény elleni harctól a Medellín Kartell  által elkövetett terrorcselekményekig.

Pablót a drog tette milliárdossá, Virginia pedig ott volt a kokainipar és a narkoterrorizmus megszületésénél. Mikor megismerkednek, mindketten 32 évesek, álmodozók és sikeresek. A megnyerő modorú, humoros és gyors észjárású férfi azonnal leveszi a nőt a lábáról, hiszen munkát ad a szegényeknek, felszámolja a nyomornegyedeket és politikai karrierbe kezd. Mindehhez rengeteg pénzre van szükség, ami az illegális kábítószer kereskedelemből származik. A gazdagság és pompa bűvöletében Virginia kevésbé foglalkozik azzal, hogy szerelme családos ember, fiatal lányokkal hál, akiket szegény családok adnak el neki és minden körülményt figyelembe véve egy félelmetes gengszter, aki ellentmondást nem tűrve vezet egy drogkartellt. A politikai ellenfelek, a konkurens kartellek, a kolumbiai és amerikai igazságszolgáltatás ott loholnak a nyomában, mindenki a fejét akarja, és kezdetben úgy tűnik, semmi esélyük.

Amikor politikusok, rendőrök, újságírók halnak meg, utasszállító repülőgépek zuhannak le, fiatalok végeznek egymással utcai bandaháborúkban, a közvélemény ellene fordul és már nem a szegények megmentőjét látja benne.  Virginia, jobban mondva az ő szemén keresztül láttatva a film egy esendő embert mutat be, akiből valaki szép lassan kiszeret. A karizmatikus férfit egyre többen támadják, sokan elfordulnak tőle, ő pedig egyre ellenszenvesebb, erőszakosabb, következetlenebb lesz. Már nem életbiztosítás a családtagjának, szeretőjének lenni, neki, vele dolgozni. Ahogy arra a könyv címe utal, a nő Pablóként szerette, de ahogy fokozatosan Escobarrá vált, úgy gyűlölte meg és ezt az érzést, az emberi jellemnek és a kapcsolat jellegének változását jól adja vissza a film.

Mindenki teszi a dolgát, de Bardem az, aki abszolút otthon érzi magát Escobar szerepében, minden gesztusa erről szól, és jól láthatóan élvezi azt, amit csinál.  Vicces ezt leírni, de a feleségével közös jelenetek majdnem olyanok, mintha a családi ház lenne bekamerázva (aki megnézi, érti majd, mire is gondolok). Bár Virginia a könyvében sokakat megnevez (nem véletlenül él ma az Egyesült Államokban), a cselekmény nem ás le a dolgok legmélyére. A hosszú játékidő alatt jut idő akciójelenetekre, láthatunk szakmai fogásokat a politikusok lefizetésétől kezdve a terjesztésen keresztül a kábítószer elleni harccal bezárólag, de mégsem érezzük azt, hogy most aztán igazán be lettünk avatva. Ezek inkább amolyan életképek, fejezetek egy drogbáró szeretőjének naplójából, ahol inkább az emberen van a lényeg és nem az általa végzett tevékenységen. Hiteles kor- és személyiségrajz egy rendkívül meggyőző Bardemmel.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 17 dolog, amit nem tudtál Stanley Kubrick filmjeiről
Következő cikk Nyár - kritika