Zöld könyv – Útmutató az élethez – kritika


Zöld könyv (Green Book) rendező: Peter Farrelly, szerepők: Viggo Mortensen, Mahershala Ali, Linda Cardellini, Sebastian Maniscalco, Dimiter D. Marinov, amerikai dráma, 130 perc, 2018 (12)

Úton az Oscar felé

Akármilyen polkorrektségi versenyt megnyerne ez az egyébként kicsit sem didaktikusan nevelő szándékú alkotás, amit az a Peter Farrelly rendezett, aki testvérével, Bobby-val megadták nekünk A nagyon nagy Ő-t, a Dumb és Dumbert vagy az Én és Én meg az Irént. Ezek mindegyike egy eszeveszett nagy baromság, azonban ezt a filmet elsősorban a nagyon jó forgatókönyv és a könnyed humor viszi el a hátán.

A történetet a filmben szereplő Tony Vallelonga fia, Nick írta meg, mivel egy igaz történetről van szó. 1962-ben Dr. Don Shirley, feketebőrű zongoravirtuóz útnak indul triójával, hogy amerika legsznobabb burzsujainak adjon klasszikus zenei koncertet, melyhez a begyepesedett és temperamentumos olasz-amerikai Tony-t kérte fel, hogy legyen a sofőrje. Azonban a korszakot ismerve az országban egyre délebbre menve láthatjuk, hogy nem csupán egy sofőr, hanem egy testőrre is szüksége van Shirley-nek, akivel kapcsolata az idő és az út előrehaladtával fokozatosan megváltozik.

Nem újszerű a történet, hiszen láthattuk már az Életrevalókban is, hogy milyen az, ha egy műértő elit befogad és megnevel egy gettóból menekülni vágyó prolit. Ez a film leginkább a sztereotípiák ledöntését hivatott ábrázolni, mivel vizuálisan is éles kontrasztot állít a kor déli feketéi és az előadóművész között, valamint Tony véleménye is megvan arról, hogy az ő világában bizony a panelben élő nagy családjával ő számít feketének. Ráadásul ezt a munkát is azért vállalta el (annak ellenére), hogy ő benne is ott lapult a rasszizmus csírája, mert nem szeretett volna az olasz maffia sztereotípiáknak megfelelni és beállni bármelyik rokona mocskos ügyeit intézni. A mű tehát ebből a szempontból nem újszerű és igen tanítójellegű. Azonban két kiemelkedő pontja a filmnek a dramaturgia, és a humora – dráma aránya pont megfelelően van adagolva, illetve a kiváló színészek is rendkívül sokat hozzáadtak az élvezeti értékhez.

Nem véletlenül nyerte magát hülyére a film a Golden Globe-on (5 jelölésből 3-at díjra váltott). Farrelly egyszer sem csillogtatja meg azt a kínos humorát, amit vígjátékaiban eddig megszokhattunk, Mahershala Ali tökéletesen hozza a kiváló iskoláztatást kapott sznob úri fiút, aki egyébként tisztában van azzal, hogy pusztán fellengzésből hívják őt az urak előadást tartani, egyébként egy koszos négert látnak benne, miután lejött a színpadról. Mindig van benne valami visszafogott düh és mélységesen mély magány, amit alkoholproblémáival érzékeltet. Tony pedig bár egy tenyeres-talpas parasztnak tűnik, aki egyfolytában zabál (kedvencem a pizzaevési szokása), mindenhol dohányzik és egyfolytában pofázik, mégis a józan, utcán nevelkedett eszével olykor sokkal több bölcsességet mond és mutat, mind a bármiféle egyetemen nevelkedett újgazdag emberek. Vigo Mortensen pedig maga válik Tonyivá, annyira hiteles az olasz akcentusa és a non-verbális kommunikációja, hogy egy köpcös olaszt vetít elénk. Igazi method actinget folytat ő is, hiszen nem elég, hogy a súlyával és kinézetével folyton játszik, de a számos idegen nyelv ismerete is az egyik legkiválóbb színészek közé emelik.

A jelenetek nagyon árnyaltak és ezek is nagyon jól lettek időzítve, ami egyébként a film elején fel lett vezetve. Ahogy délre haladunk az országban egyre jobban tapasztalható a rasszizmus logikátlansága és értelmetlensége (motel csak feketéknek, kinti toi-toi a feketéknek). A földeken dolgozó feketék megnézik az öltönyös négert, akit egy fehér ember fuvaroz, kb. mint egy fordított Miss Daisy sofőrje. A történet amellett, hogy a kor nonszensz „idegengyűlöletéről” is szól, belecsempészte a szerelmi szálat is, hiszen Tony a két hónapos út során mindig ír feleségének, Doloresnek (Linda Cardellini). Összefűzve tehát a drámai elemeket megkapjuk a két férfi személyes feszültségeit, rengeteg nevetséges szituáció és párbeszéd is származik abból, hogy ők ketten ennyire eltérő osztályból származnak, ami ráadásul a korban igen abszurdnak tűnt, valamint ezek mellé még sikerült a romantikus szálat is belevonni.

A rasszizmus élítélését hangsúlyozó és a nagyon erős társadalmi reflexiók miatt a píszi kategóriába tartozik a mű, azonban nem erőltetett módon, nincsenek manipulatív és direkt pillanatok, annak ellenére, hogy sokszor a határán mozog, de olyan szépen fel van építve a cselekmény, hogy erre egy pillanatig se gondolunk. A két színész pedig, ha végig egy kocsiban ült volna és csak a beszélgetésüket kellett volna hallgatni több, mint két órán keresztül, akkor is nagyon elégedettek lennénk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Jöhet a Social Network - A közösségi háló folytatása
Következő cikk A következő Mission: Impossible filmek a Bosszúállók mintáját követik majd