Két királynő – kritika


Két királynő (Mary Queen of Scots), rendező: Josie Rourke; szereplők: Saoirse Ronan, Margot Robbie, Jack Lowden, Martin Compston, Ismael Cruz Córdova, Adrian Lester, Guy Pearce, David Tennant; feliratos angol-skót kosztümös történelmi királydráma, 125 perc, 2018 (16)

Isten óvja az akcentust!

Adott egy skót királydráma egy Franciaországból hazajövő és egy angol királynő között a trónért, akiket egy ír-amerikai és egy ausztrál játszik. Ebből ugyan nem lett akkora nyelvi kavalkád, mint elsőre hinnénk, de a fontosabb kérdés, hogy vajon meg tud-e élni két, környezetében nagyon hasonló brit kosztümös, nő orientált film a díjszezonban? Nos, nem hiába erről hallunk kevesebbet…

Míg A kedvenc csak játszik a történelemmel, azaz felhasznál belőle konkrét elemeket egy fiktív történet időbeli elhelyezésének könnyítésére (már akin segítenek az utalások), addig a Két királynő egy tisztán történelmi film, ahol bár kisebb-nagyobb arányeltolások akadnak a mai néző számára (feministább a cselekmény koránál), azért alapvetően egy ismert dolgot filmesít meg, melyben a legnagyobb spoiler sem spoiler. Legalábbis a készítők így hitték.

Az egész azért kettős, mert egy – lásd a bevezetőt – kvázi nemzetközi alkotásról van szó és bár azt elhiszem, hogy az angolszász országokban I. Erzsébet és I. Mária skót királynő rokonsága, viszonya és ármánykodásokkal teli trónharca egy biztosan sokak által ismert dolog, de ha már nemzetközi produkciót forgatunk, akkor talán nem azzal kéne nyitni a filmet… mit a filmet, a trailert, hogy kivégzik a főszereplőt. Persze felmerül az is, hogy az angolok már majdnem Hollywood, tele sztárokkal, nehéz egy ekkora produkciót tisztán briteknek forgatni, de itt mintha ez történt volna – semmibe véve azt, hogy a sztárok miatt bizony komoly nemzetközi érdeklődése lehet az alkotásnak.

Miért kell az első pillanatban kivenni a végkimenetel izgalmait azok számára, akik nem ismerik a történelem ezen szakaszát? Hogy mást ne mondjak, nekem sem rémlik, hogy „túlzottan sokat” foglalkoztunk volna a gimis töriórákon ezzel a cselekménnyel, és bár lehet a magyar oktatással van baj, de egy nem az egyetemes történelemhez tartozó dolgot akkor sem szerencsés így megfilmesíteni. A hazafi USA-ban pár zászló kíséretében nyilván sűrűn benne van a pakliban, de ők már csak olyanok. Jobban megszoktuk.

Persze ha ezen túl is lendülünk, akkor a nagyobb probléma az, hogy a bukásmenet csak mérsékelten érdekes, meglehetősen sablonos (de amúgy korrekt) fordulatokkal tarkítva. De nem lehet elvonatkoztatni a felütéstől, hisz pontosan tudjuk a kifutást és így hiába van megírva tényleg jól pár fordulat vagy jelenet, ha netán a bevezető ellenkező irányába tart, máris jelentéktelenné válik. Ha a britek tényleg ennyire ismerik a konfliktust, akkor nekik kiszámítható, a kívülállóknak meg ezzel a nyitánnyal szimplán érdektelenségbe fullad. És mivel a fordulatokon kívül más eleve csak mérsékelten érdekes, az egész sokaknak unalmas lehet majd. David Tennant szító monológjai néha feldobják a hangulatot ugyan, de ennyi.

Mondjuk pont ő egy összeveszős jeleneten kívül tényleg csak egy templomban prédikál és semmi több, de ha azt hinnénk, majd Guy Pearce neve sokat dob a stábon, akkor tévedünk. Jó ideg nem is esett le, hogy az ő, pedig nincs igazán elmaszkírozva. A két címszereplőn kívül a többiek pedig mind vagy a brit fiatalság vagy karakterszínészekből állnak, akik közül mondjuk többen is megközelítik a film legjobb alakítását, a két férfi „húzónévhez” képest legalábbis biztosan. A lényeg, hogy ők legalább csinálnak is valamit vagy megjegyezhetőek.

És akkor természetesen ott van még az egyértelmű főszereplő (sőt, eredetileg az egyedüli címszereplő) Saoirse Ronan, aki magasan a legtöbb képernyőidőt kapva hoz egy olyan erős átlagot, amivel elviszi a hátán a filmet, viszont nem egyszer akad pár fent említett fiatal vagy karakter, akik néhány jelenetben bizony ellopják előle a showt, de nem annyira, hogy Ronan teljesen a háttérbe szoruljon. Háttérbe a magyar cím másik címszereplője szorult a promócióhoz képest, pedig a film legjobb alakítását egyértelműen Margot Robbie, műorra és simán Oscar-esélyes sminkje hozza. Csak tényleg meglepően nagy a különbség az ő és kolleginája játékideje között. Persze lehet azért fogták vissza, mert már folytatásos film is készült a királynő értéről, ha nagyon érdekel, nézzük azt, de ez nem kárpótol azért, hogy esetleg Robbie-t lássuk hosszabban e szerepben. Amit amúgy elsőre visszadobott, mert nem találta magát elég jó színésznőnek két ekkora és jól játszó előd (Cate Blanchett és Judi Dench) után, aztán mégis maradt. Nélküle határozottan még kevesebb lenne a film…

Ami annak ellenére, hogy a nagyobb nevek háromnegyedét nem használták ki kellően, nem ezért, avagy nem zenéért (még szakmai díjat is kapott itt, bár az Oscarig nem jutott el), netán egyéb technikai elemeiért (a díszletek, jelmezek, hangeffektek, hajkoronák, mind profik, a vágás pedig néha kifejezetten jó és hangulatteremtő, egyedül a fényképezés semmilyen csak) merül majd feledésbe, hanem a forgatókönyve miatt. Mert nem elég, hogy önmagában sem sikerült túl érdekfeszítőre megírni, még azt a maradék feszültséget is kinyírják az elején. A nagy harcjelenet tök jó és pár drámai pillanatban a színészek is kiegyensúlyozzák az írás hibáit, mert előadásukkal mentik a menthetőt, de ez összességében sajnos édeskevés.

Viszont mindezek ellenére a film megtekintése nem érdemtelen, hiába felejthetjük el könnyedén, hiába nem érzünk majd sok mindent utána, kidobott időnek sem mondanám megnézését, hisz alapvetően egy átlagos iparos munka, aminek a fent fejtegetett spoileren(?) kívül csupán időzítése nagyon pocsék. Hisz a mai néző nem hiszem, hogy egymás utáni hetekben vágyna két ilyen jellegű mozira. Oké, a nevek miatt talán, de… nem tudom.

Mert valószínűleg a Két királynőnek kevésbé lehetne nekimenni akkor, ha nem kellene akarva-akaratlanul a díjszezon egyik legnagyobb címének kinövő A kedvenchez viszonyítani, mely minden fontosabb elemében jobb ennél. Ha csak a kritika tárgya lenne itt, mint a műfaj egyedüli képviselője, akkor színesítené a mezőnyt. Így viszont, hogy van két ilyen kosztümös brit királynős cucc, nyilván ha már megyünk, akkor a jót választjuk és nem a 6-7 perccel hosszabb átlagosat. És a jó nélkül talán az átlagos sem tűnne ennyire átlagosnak.

Azért a smink Oscart simán megérdemelné, Margot Robbie-t elcsúfítani nagyobb kihívás, mint Bale-t átalakítani egy szerephez. Előbbi még Tonyaként sem sikerült eléggé tavaly, arra pedig már láttunk példát, hogy egy Robbie-ra több kiló sminket tevő, de amúgy közepes filmet díjazzon az Akadémia. Ez megfizethetetlen.

Minden másra pedig ott A kedvenc

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Peter Jackson a Beatlesről készít dokumentumfilmet
Következő cikk Az Agymenők sztárjai elárulják ki vált a legérzelmesebbé az utolsó epizódokra