Szerelmünk napjai – kritika


kinopoisk.ru

Szerelmünk napjai (Time Freak), írta és rendezte: Andrew Bowler (saját Oscar-jelölt rövidfilmje alapján); szereplők: Asa Butterfield, Sophie Turner, Skyler Gisondo, Will Peltz; amerikai romantikus sci/fi vígjáték, 104 perc, 2018 (12)

Szerelmi pótvizsga

Az idő minden sebet begyógyít. De mi van, ha ezt nem szokványosan értelmezzük, hanem időgépet építve kezünkbe vesszük a sorsot és mi magunk próbálunk gyógyítani? Ha nem is masinával, de a kérdéskört láttuk már, sőt életünkbe beletekerni képes kütyüvel is találkozhattunk, de a Szerelmünk napjai nem egy túlhasznált sablonra épülve adhat egy kellemes kikapcsolódást, ha elvárásainkat szándékaihoz igazítjuk.

Andrew Bowler filmje kissé hasonló szerelemprojekt, mint a Whiplash volt, hisz saját, 2011-es Oscar-jelölt rövidfilmjét terjesztette ki egészestéssé, igaz a dobolásos jelenettel ellentétben itt nagyobb a szakadék a történetben a két verzió között. A rendező saját elmondása szerint a Primer és természetesen a Vissza a jövőbe hatott rá leginkább, ami a rövidre igaz is lehet, de a nagyváltozat sokkal inkább a Távkapcs, és a Pillangóhatás/Időről időre keveréke minimális(!) Idétlen időkiggel, csak épp egyik mélységét sem közelíti meg. De ez nem baj.

Ezek mélysége abból fakad, hogy egy komplett életutat bejárunk, de ide se a Pillangóhatás komorsága, se a Távkapcs utolsó harmados drámája nem illett volna, hiszen a Szerelmünk napjai egy kb. 1 éves periódust fed csak le (hogy a hosszúra sikerült epilógus alatt ugorjunk egy kicsit), ergo ennyi idő alatt nem is kell csomó olyan élethelyzetnek feljönnie, mint az említett példákban. Nem vállal sokat, de nem is akar, és ez nem gyávaság, csupán ez a célja. Bowler érezhetően nem akar újat mutatni a tematikában, csak szórakoztatni, ha pedig félreteszünk minden összehasonlítást, akkor ez remekül sikerül is neki. Pont azért, mert nem akarja görcsösen erőltetni elődjeinek mélységét (így nem lesz igazán koppintós se), és mivel magát az alapsablont tényleg ritkán használják, ezért a sok gondolatébresztő verzió mellett simán elfér egy érezhetően csupaszív könnyedség is. Meg aztán talán a rendező maga is úgy volt vele, hogy más mondanivalót úgyse lehet átadni, ezt már előtte magas szinten megtették.

Így nekimenve a filmnek viszont egy igazán kellemes kis időtöltést kapunk, finom humorral, csekély drámaisággal és remek szereposztással. Az időutazás ennyire leegyszerűsített aligha volt filmben, nem tökölünk sokat az áltudománnyal, van az időgép, ami tudatunkat elhelyezi egy már megélt szituációba (a jövő nincs előre megírva ugye), és van egy mobilapp, amivel az időutazás legkorábbi idejétől a jelenig szabadon tekerhetjük az eseményeket. Persze az jogosan merülhet föl, hogy ez az alkalmazás hogy kerül hősünk egy évvel korábbi mobiljára, de engedjük el, a Terminátor önmagában egy hatalmas, lehetetlen paradoxra épül, mégis szeretjük. Pedig ott nagyobb a jelentősége az alapvetés hibájának. A Szerelmünk napjai pedig szerethető annyira, hogy ezen túllendüljünk.

Sophie Turner és Asa Butterfield között a kémia tökéletes ebbe a hangulatba, Sophie karakterébe a néző is könnyen belezúghat, így pedig mindjárt tudunk azonosulni hősünk időgépes törekvéseivel. Akár Doki, Stillman is úgy jött rá az időutazás titkára, hogy egy balesetben beverte a fejét. De a kémia megvan Butterfield és Skyler Gisondo között is, aki Stillman mindenre rávehető legjobb barátját alakítja. Ők alapvetően a szomorú lúzert és a vicces lúzert hozzák, de sok mindenben különböznek, ami jó forrása a humor egy részének. Ahogy azt kell, az időutazást is másképp látják, élik meg, bár ahogy a film többi elemében, itt sem ás nagyon mélyre a drámában. Van mondanivaló ugyan az ő esetükben is, de túlságosan kitartanak egymás mellett a srácok ahhoz, hogy komoly nézetkülönbséget kapjunk.

Persze a hol lazán, hol (de leginkább a két évvel később játszódó epilógusban) mélyebben érintett etikai szál a szerelem során is előjön, avagy egészséges-e egy párkapcsolatban, ha sosincs veszekedés? Boldog lehet-e egy ember úgy, ha soha nem hibázik és mennyire ártunk mi neki azzal, hogy hibáit folyton kijavítjuk? Belekóstol tehát a mozi a mélyebb tartalomba is, de nem akarja könnyedségét tönkrevágni ezzel az egész játékidő során, ezért a komplett epilógust erre szánja, ami gyakorlatilag szinte csak ezért van a filmben. Az elődei végig a hosszú távú hatásokkal foglalkoznak, ide viszont csak a végére illik, így kerek és hangvételének csak ártott volna, ha ezek korábban előjönnek.

A rendező itt megmutatja, hogy bizony tudott volna olyan mély és búskomor filmet is csinálni, mint a Pillangóhatás és a Távkapcs vége, de igazán nem akart és ez csak egy kötelező kör volt részéről. Érezhetően nem azért nem lett ilyen a komplett alkotása, mert nem tudta volna mivel kitölteni az időt és inkább biztonságosan csak ennyit tett bele, hogy legyen, hanem azért, hogy most valami egyszerűbb alternatívát szolgáltasson a többi mellé. Csupán hogy tényleg legyen benne valami apró mélység, beletette. És mindezek ellenére nem érződik különösebb műfajváltás vagy karakteridegenség az utolsó 10 percben sem, nem válik felemássá a hangulatváltástól a mozi. Pedig itt elbukhatott volna.

A helyzetkomikummal játszó finom humor nem fog folyamatosan megnevettetni, de egy levakarhatatlan mosolygást simán előidézhet, ez Debbie és Stillman kapcsolatára is éppúgy igaz, mint Evan comic relief jellegére. A casting egyszerűen telitalálat mindegyiküknél, és bár nem nyújtanak többet az átlagnál, sokszor az arcmimikájukból és a testbeszédükből többet kihoznak, mint egy hasonló kaliberű filmben a komplett stáb. Ide egyszerűen ezek az alakítások illenek és teljes mértékben természetesnek hat minden, amit látunk.

Technikai szempontból mondjuk az időutazást, idővel való játszást bőven megoldhatták volna kreatívabban is, hiszen adta volna magát valami operatőri vagy vágói trükk, ez tipikusan olyan történet, ahol elfér, talán az ilyen jellegű moziknál még az ezekre annyira nem felfigyelő néző is rácsodálkozhat ezekre, de egyedül a zene volt egy kicsit egyedibb a szokásosnál. Belőtte az informatikai filmek (Közösségi háló, Gyakornokok, Steve Jobs) hangzását, bár jellegzetesen dúdolható főtéma nincs, ez a háttérben azért dob a hangulaton.

De hogy valami rosszat is mondjak: eggyel több befejezés van a kelleténél. Eleve az ember nem feltétlen számít az epilógus ekkora terjedelmére, de az még megemészthető a felhozott témái miatt, hogy végül nem csak egy egyjelenetes plusz lezárásként van a film végén, sőt meg is oldja ésszerűen a konfliktust és túlnyújtottság sincs. Ám van még egy perc, amivel már hosszabb a kelleténél. Az nemcsak, hogy rontja a lezárás összképét, de még az addig elengedett logikai bakik fölé helyezi magát elengedhetetlenül, hiszen szembemegy a filmben már korábban lefektetett törvénnyel (tehát nincs az a mentség, hogy fogadjuk el), és a karaktertől is elég idegen cselekedetnek hat. Talán a producereknek/tesztközönségnek nem tetszett az anélküli verzió? Mert eléggé utólagosan beletettnek hat a záró perc. Sajnos.

Viszont szerencsére a kellő elvárásokkal leülve mire ideérünk, már túl lettünk egy jóízű időtöltésen, ami bár nem akar világmegváltóan új, friss és gondolatébresztő lenni, szándékát teljes mértékben átadja az erre vevő nézőjének. Ritkák az ilyen filmek, nem baj, ha bővül a paletta, akit zavart a Távkapcs (Sandlerhez képest visszafogott) trágársága vagy a Pillangóhatás depissége, annak ez tökéletes lesz, ha fogékony az alapötletre. Az Időről időrével összehasonlítani kicsit necces, hisz az alapötlet ugye annál korábban született. Beszállófilmnek is tökéletes lehet a témakörben, hisz felületessége okán ezzel kezdve ennél csak kidolgozottabb gondolatvilágokat kaphatunk később, épp ezért akár gyerekekkel is megnézhető, ebben tényleg a Vissza a jövőbe lehetett az ihlető, de a 12-es karika se dísz.

A Szerelmünk napjai címről pedig csak annyit: igen, erőltetett Gosling utóhatás, de egész találó, megkockáztatom jobb, mint az eredeti, ez ne riasszon vissza senkit az év első kellemes meglepetésétől. Valentin-napra idén ideálisabb friss premier úgysincs.

Randifilmnek meg mindenképpen jó.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tíz film, amiben a ma 76 éves Joe Pesci menő volt
Következő cikk A hét röhögései (280.)