Az a nap a tengerparton – kritika


Az a nap a tengerparton (On Chesil Beach), rendező: Dominic Cooke, szereplők: Saoirse Ronan, Billy Howle, angol romantikus dráma, 110 perc, 2017. (12)

Elbaltázott nászéjszaka

A kortárs brit irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának tartott Ian McEwan első alkalommal írt forgatókönyvet saját regényéből, Dominic Cooke első alkalommal rendezett egészestés filmet és a cselekményt tekintve a főszereplő friss házasoknak is ez lesz az első alkalom.

1962-t írunk, Florence (Saoirse Ronan) és Edward (Billy Howle) egy tengerparti szállodában a nászéjszakájukra készülnek. A lánynak ez lesz az első alkalom, a fiúról ennyire egyértelműen ez nem derül ki, de azért sejthető. Florence jómódú családból származik, apja egy elektronikai gyár tulajdonosa, zenét tanul és szabadidejében a nukleáris fegyverek elterjedése ellen tüntet. Edward egy vidéki iskolaigazgató fia, akinek édesanyja egy buta baleset miatt maradandó agykárosodást szenvedett, ezért gyakran mutatkozik teljesen pucéran és előszeretettel elemezgeti híres festők műveit (ez korábbi szenvedélyéből maradt meg). Annyira más körökben mozognak, hogy találkozniuk sem lett volna szabad, de ha már így alakult, akkor egymásba szeretnek és házasságot kötnek, amit a szülőkön is sikerül keresztül vinniük. Aztán egyszer csak ott vannak ők ketten egymásnak és hirtelen előjön minden, ami befolyással bírhat az este kimenetelére.

A szexhez való viszonyunk függ az adott kor erkölcseitől, szokásaitól, törvényeitől, szokásoktól, hiedelmektől, a társadalmi elvárásoktól, vallástól, neveltetésünktől, szüleinkkel való kapcsolatunktól. Ezen felül persze függ a saját magunkkal szemben támasztott követelményektől, félelmeinktől, mindattól, amit magáról a szexről hallottunk, olvastunk (Florence hiába olvas sokat a témában, hiába tűnik tájékozottnak, felkészültnek, egyedül kell feldolgoznia az információkat, nem is beszélve az ilyen típusú könyvek nyelvezetéről), ahogy ezt az egészet elképzeljük és próbáljuk helyre tenni magunkban. Mit akarunk a szextől és mit akar tőlünk a szex, mit ad nekünk, mire jó, mekkora jelentőséget tulajdonítsunk neki, hogyan kezeljük a sikereket és kudarcokat? A film nem emelkedik freudi magasságokba, de azért sok dolgot érint, gyakran egész érdekesen és élvezhetően feldolgozva. Teszi mindezt egy olyan korba helyezve, amikor már szabad volt a szerelem, meg nem is.  Éppen egy átmenetet éltek meg az emberek, amiből volt, aki profitált és volt, aki nem. Tegyük ehhez hozzá az angol szemérmességet és talán megértjük az akkori fiatalok helyzetét. Florence és Edward tudják, mitől döglik a légy, csak éppen a pillanatot kéne máshogy megélniük, de nem tudnak kikapcsolni, nem tudják a gátló tényezőket elengedni, a frusztráltság, az elhallgatás és a görcsös igyekezet pedig általában nem sok jóval kecsegtet.

Igazán szép és megható dolog a nászéjszakára tartogatni magunkat, de ennek megvan a maga kockázata. Az ember egy érző lény, nem lehet csak úgy elvinni egy próbakörre, nem lehet visszavinni, kicserélni, javítani, levásárolni. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden olyan kapcsolat halálra van ítélve, ahol a házasság előtt nincs szex, mert azért ez ennél sokkal összetettebb, nem véletlenül épült egy egész üzletág arra, hogy megmondja, mi a jó nekünk. A legfőbb kérdés, hogy a szerelem, az egymásba vetett bizalom, az egymás iránti kölcsönös tisztelet elválhat-e a testiségtől? Beteljesítve a szerelmet a szex által adni akarok valamit a másiknak (valahol így lenne az igazi), de mi van, ha nem sikerül, ha nem illünk egymáshoz, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk az első alkalomnak? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok járhatnak a két szereplő fejében is, és igazából nem haragudhatunk rájuk emiatt, az ő múltjukkal, neveltetésükkel, társadalmi rangjukkal és személyiségükkel ez teljesen természetes.

Ronan már szerepelt egy Ian McEwan regény filmes feldolgozásában, a 2007-es Vágy és vezeklésben, ezért az író korábban is őt akarta Florence szerepére, de ekkor még nagyon fiatal volt hozzá. (Szó volt arról is, hogy Sem Mendez rendezi a filmet Carey Mulligan főszereplésével.) Ronan és Howle között működik a kémia, alán nem véletlen, hogy a Csehov Sirálya alapján készült, azonos című filmben (2018) is szerelmes párt alakítanak.  Ronan alakítását egyébként is bármikor és bármeddig tudnám nézni. Dominic Cooke 25 éves volt, amikor színházi rendezőként debütált, közel három évtizedes tapasztalat áll mögötte. Írt is a színház számára, valamint Shakespeare darabok televíziós változatát rendezte (éppen a már fentebb említett Sam Mendez produkciós cégének) olyan színészekkel és színésznőkkel, mint Cumberbatch, Dench, Okonedo, Sturridge és Bonneville. Első egészestés mozifilmnek ugyanakkor meglehetősen komplex ez a téma (még akkor is, ha ezúttal a regény szerzője írta a forgatókönyvet), ami elsősorban a 110 perces játékidővel való gazdálkodás hiányosságaiban, valamint a televízióban és színházban egyébként jól működő megoldásokban mutatkozik meg.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Múltidéző: Amikor a mítosz ismerőssé válik – A falu
Következő cikk Van Damme rendbe teszi az otthonodat és a párkapcsolatodat