Családi bunyó (Fighting with My Family), rendező: Stephen Merchant, szereplők: Florence Pugh, Lena Headey, Nick Frost, amerikai életrajzi vígjáték, 108 perc, 2019. (16)
Csajok a csúcson
A Családi bunyó egy szórakoztató életrajzi sportfilm rengeteg humorral és némi drámával az álmok megvalósításáról és a család fontosságáról.
A pankrációnak valószínűleg sokkal nagyobb rajongó tábora van itthon, mint azt elsőre gondolnánk. A Családi bunyó persze nem csak nekik szól, lényegében mindenki megtalálja a számításait, aki egy szórakoztató, igaz történeten alapuló mozira vágyik. Állítólag Dwayne Johnson éppen a Halálos iramban sokadik részét forgatta Londonban, mikor egy éjjel nem jött álom a szemére és szállodai szobájában bekapcsolta a tévét. Ekkor botlott bele egy angol pankrátor családról szóló dokumentumfilmbe és potenciált látva a történetben felhívta Stephen Merchant forgatókönyvírót – akivel a Fogtündérben játszott együtt – hogy kanyarítson belőle egy humoros életrajzi filmet. A Szikla a produceri teendők ellátása mellet – természetesen saját magát alakítva – több alkalommal feltűnik a vásznon is.
A Családi bunyó egy norwichi családról szól, ahol mindenki pankrátor (kivéve az egyik tesót, aki fogorvos lett, őt száműzték is a sztoriból). A börtönt is megjárt apa (Nick Frost), Ricky Knight már éppen azon volt, hogy véget vet az életének, amikor találkozott Juliával (Lena Headey), és a pankráció elhozza számára a megváltást. Szerelmük gyümölcse Zak (Jack Lowden) és Saraya (Florence Pugh), akiket szintén ebbe az irányba terelnek (egy másik tesó éppen börtönben csücsül), hogy aztán esténként családi bunyó keretében szórakoztassák a nagyérdeműt és keressék meg a betevőre valót. A jókötésű és rendkívül tehetséges Zack ezen felül nehéz sorsú fiatalok számára tart edzéseket, hogy addig se az utcán árulják a drogot. Egy nap az amerikai tehetségkutató, Hutch (Vince Vaughn) érkezik a környékre, hogy a legjobbakat magával vigye Amerikába, ahol siker, fény és csillogás vár rájuk (ha-ha). Mindenki meglepetésére Saraya lesz az egyetlen kiválasztott, ami az addig egymást támogató testvérek között is indulatokat szít. Saraya felveszi a Paige nevet és elkezdi a hosszú utat a profivá válás felé.
A néző megismerkedhet a pankráció világával, kicsit árnyalva azt a képet, hogy az egész csak színjáték. Az igen komoly mentális és fizikai felkészítés során (a pankrátor egyszerre sportoló és showman) a nem túl magas, fehér bőrű és fekete hajú, gót stílusban sminkelő és öltözködő angol lánynak az ex-modellek és pomponlányok között kell bizonyítania, és ha ez nem egy Dwayne Jonhson által felkarolt történet lenne, nem fogadnánk rá nagy összegben. Paige-nek ráadásul a családi béke visszaállítása érdekében is lépéseket kell tennie, hiszen a pankrációra született Zak számára a kaland a válogatóval véget ért. Vannak pillanatok, amikor már majdnem feladja, de persze Hutch – akinek természetesen megvan a maga története – nem véletlenül hisz benne.
Az igaz történeten alapuló cselekmény kiszínezése bocsánatos bűn, ha mindez nem megy az őszinteség kárára. A néző könnyen azonosul a szereplőkkel, együtt sír és nevet velük, egyaránt átérzi a sikert és a kudarcot, a kissé bumfordi család minden tagjának szurkol, hogy elérje célját és megvalósítsa álmait. Mára teljesen természetessé vált, hogy amihez Dwayne Johnson hozzányúl, az vaskos dollárköteggé változik. Egyáltalán nem tudunk rá haragudni ezért, hiszen éppen azt bizonyítja, hogy a pankrátorok mennyire sokoldalú emberek. Egy igazán szerethető mozit sikerült összehoznia, ami nagyban köszönhető a karaktereket megformáló színészek játékának és a tündérmesékkel közeli rokonságban álló történetnek.
