Sarkvidék (Arctic), rendező: Joe Penna, szereplők: Mads Mikkelsen, Maria Thelma Smáradóttir, izlandi dráma, 98 perc, 2018. (12)
A jég hátán is
A Sarkvidék egy sallangmentes túlélőfilm, amiben Mads Mikkelsen keveset beszél, de valahányszor belenéz a kamerába, tudjuk, hogy nagyon hideg van és nem jó neki ott.
Overgård (Mads Mikkelsen) egyetlen túlélőként egy repülőroncs belsejében vészeli át a fagyos éjszakákat valahol az Északi-sarkon. A mindennapokat óramű pontossággal megtervezve várja a felmentő csapatot, mely egy szép napon meg is érkezik, ám a helikopter lezuhan a hóviharban. A pilóta életét veszti, a személyzet másik tagja (Maria Thelma Smáradóttir) pedig olyan sérüléseket szenved, hogy képtelen megmozdulni. Overgård szigorú napirendjének annyi, és nemhogy nem mentik meg, de most már egy másik emberről is gondoskodnia. Választhat, továbbra is itt marad és várja, hogy újra megmentsék, vagy megpróbál eljutni a legközelebbi átmeneti szállásig, ahol talán jobbak az esélyei. Utóbbi mellett döntve a helikopterben talált térképpel a zsebében nekivág az egyáltalán nem veszélyes útnak egy magatehetetlen embert cipelve magával. És ennyi.
Jöhetne minden, ami a sarkvidéken csak jöhet, de nem jön (csak módjával), láthatnánk túlélési praktikákat, de nem látunk (csak módjával) és valahogy mégis működik a film. Mert úgy tűnik, nem ezeken múlik. Nem kizárólag ezeken. A cselekmény lineáris, nincsenek flashbackek, nem tudjuk, hősünk milyen körülmények között és mikor került oda, mint ahogy azt sem, milyen kompetenciákkal bír a túléléshez. Az esélylatolgatáshoz be kell érnünk annyival, hogy egy ideje ott van és szemmel láthatóan sikerült életben tartania magát. Több film is eszembe jut, ahol egy kisfiút látunk, aki az apjával vagy nagyapjával a kies vadonban várja türelmesen, hogy a célkeresztben megjelenjen a vad, de itt most ilyen nincsen. Nem tudom, mennyiben változtatna a helyzeten, ha a nőnél nem lenne ott egy családi fotó (férjjel, gyerekkel), mert valószínűleg hősünk akkor is megkísérelné megmenteni, de ne legyek naiv, biztosan ad némi pluszt az elhatározáshoz (és még csak nem is hatásvadász, 5-ből 4 ember biztosan tart magánál legalább egy családi fotót). Kérdésként leginkább az merülhet fel, hol is van az a pont, amikor Overgård úgy dönt, a saját életben maradása érdekében hátra kell hagynia őt, mert lassítja és hátráltatja.
Havas tájon forgatni egyszerre hálás és hálátlan dolog, a szépen fényképezett környezet eladja magát, ugyanakkor hülyén veszi ki magát, ha a több tíz fős stáb által összetaposott havat számítógéppel tennék „szűzzé” (filmesekkel készített interjúk során megerősítést nyert, hogy valóban gondos tervezést és előkészítést igényel az ilyen). A néző csak két embert lát, akik bandukolnak a hómezőn, ami ha jól van megcsinálva, eszünkbe sem jut, hogy rajtuk kívül mások is vannak ott és a színész bármikor azt mondhatja, egy kicsit most megpihennék, ha lehet.
Sallangmentes, lecsupaszított, kétszereplős (de inkább egy) túlélőmozi morális kérdésekkel és nagyon kevés szöveggel. Mindenféle hókuszpókusz nélkül sikerül elérnie, hogy másfél órára odaszögezze a nézőt a székhez, ami nem kis teljesítmény, mert az utóbbi időben inkább a színes, szagos, szélesvásznú látványorgiához vagyunk szoktatva. A lezárás nem túl szerencsés – minden jó szándék ellenére -, nem méltó ahhoz, amit addig láttunk.
