Polar – kritika


Polar, rendező: Jonas Åkerlund ,szerepők: Mads Mikkelsen, Vanessa Hudgens, Katheryn Winnick, Fei Ren, Ruby I. Fee, Matt Lucas, amerikai  bosszúfilm, 118 perc, 2019 (18)

A minőségi trash úttörése

A streaming szolgáltatók tobzódásának aranykorában már épp itt volt az ideje, hogy beinduljanak a direkt erre a platformra gyártott egyszer nézős popcorn termékek: ami a tv-be túl jó, a mozikba túl rossz, az pont jó lesz ide, a Netflixre. A Polar is ilyen, teljesen komolyan vehetetlen és ha nem ezzel a tudattal állsz neki, könnyen egy értékelhetetlen baromságnak tűnik, pedig egyszeri kikapcsolódásnak bőven jó.

A 2012-es neo-noir képregény igyekezett a Sin City nyomdokaiba lépni erős árnyékolástechnikával, a vér kifejező erejével és rengeteg éles kontúrral karöltve főszerepbe helyezve egy kiöregedett bérgyilkost, aki már inkább a nyugdíját számolgatná, mintsem a halomban álló hullákat, amiket maga mögött hagy. A képregényből idén január végén került fel a filmváltozat Netflixre és cseppet sem aratott osztatlan sikert, sőt. Az IMBD-n 6,3-on áll, a Rotten Tomatoes 22%-ra értékelte, a rengeteg negatív kritikáról már ne is essen szó. Pedig ha elvonatkoztatunk a rengeteg John Wick párhuzamtól, ami ebben az esetben csak a karakter jellemvonásaival indokolt, alapvetően az egy sokkal szimbolikusabb, elvonatkoztatottabb mű, itt pusztán a vizuális orgazmus, ami diadalmaskodik és az abszurd humor, amit csak igen ritkán iktattak a dramaturgiába.

Elsőként a pozitívumokat emelném ki, mivel abból jóval kevesebb van – hangsúlyozom, egyszer simán el lehet rajta szórakozni. A színészek annak ellenére, hogy karaktereik iszonyat színpadiasra, sztereotipra és ripacsra lettek írva (főleg a főellenségek karakterei, Matt Lucas undorító, a Vikingek Lagertha-ja, Katheryn Winnick pedig hiába visel minden egyes jelenetben! másik parókát és ruhát, cseppet sem válik különlegessé), mégis jó a casting, az áldozat szerepére Vanessa Hudgens teljesen körvonalazhatatlan, így pont jó semleges karakternek – főleg, hogy annál nagyobbat üt a végén a vele kapcsolatos fordulat. Mads Mikkelsen pedig bármit is csinál, tökéletes. Az elpusztíthatatlan gyilkológép szerepében egyszerre iszonyat badass, még ha mindeközben az abszurditásba csúszik át halhatatlansága, hiszen teljesen egyértelmű, hogy ennyi kínzást lehetetlen kibírni, még ha acélból is van az ember. Egyébként a történet szuperegyszerű. Az alvilágban csak „Fekete Császárként” ismert Duncan Vizla (Mikkelsen) 50 évesen nyugdíjba készül és megbízói, mint egyfajta magánnyugdíjpénztár, az éves befizetései után egy jókora nyugdíjat folyósítanak egykori alkalmazottainak. Legalábbis papíron, azonban gyakorlatban ez a cég, ami a Damoklész nevet viseli, rendre elteszi láb alól volt embereit visszavonulásuk előtt, így spórolva meg egy jókora összeget a cégnek. Azonban Vizlával nagyon rossz lóra tettek, hiszen az egyik legtökéletesebben dolgozó bérgyilkosról lévén szó nem adja ám olyan könnyen magát és mikor kedves új szomszédját, Camille-t (Hudgens) is elrabolják, megindul a bosszúhadjárat a békés nyugdíjaskor érdekében.

A CGI förtelmes, minden egyes kamerába röppenő madárnál méltatlankodva forgathatjuk a szemünket, a színek nagyon élénkek, a neontól tobzódó stílust követve extravagáns öltözékek, kontrasztos árnyalatok jelennek meg, hangsúlyozva a képregényes stílust. Az akciójelenetek inkább viccesek, mintsem látványosak, a vérrel való játék pedig leginkább kötelező jellegűnek tűnik, mintsem hitelesnek. A Damoklész tagjairól első pillanattól tudjuk, hogy Vizla áldozatai lesznek, így kicsit tét nélkülinek tűnik az egész, főleg ha a későbbiekben azt a logikai bakit is figyelembe vesszük, hogy Vizla kiiktatása a vége felé haladva már sokkal költségesebbé válik, minthogy kifizetnék szerencsétlennek a nyugdíjat.

Megérkeztünk tehát a már fent említett streaming kompatibilitásba, ugyanis a film minősége van annyira jó, hogy neves színészeket és valamennyire látványos képeket mutasson, ami tv-be már túl sok lenne, viszont annyira nincs kidolgozva a forgatókönyv, hogy a mozikban is megállja a helyét. A videoklipeken edződött Åkerlund igazából nem nyúlt mellé, csak egy igen hosszú videoklipet gyártott le, ami egy péntek esti szórakozásnak bőven elég. A végkifejlet egyébként dramaturgiailag a legérdekesebb része a filmnek, itt csillant meg talán valamiféle mélység a karakterekben, viszont sajnos nagyon kevés időt szántak neki, ami hiba volt. Egy esetleges folytatásra azért megadták az esélyt – hátha azt már kellő öniróniával tudjuk kezelni és a fekete humort jobban alkalmazzák benne.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Több a női és a nem fehér főszereplő a hollywoodi kasszasikerekben, mint valaha
Következő cikk Will Smith kék dzsinijén röhög az egész internet: Íme a legjobb mémek