Három egyforma idegen – kritika


Három egyforma idegen (Three Identical Strangers), rendező: Tim Wardle, szereplők: Robert Shafran, Michael Domnitz, Howard Schneider, angol dokumentumfilm, 97 perc, 2018. (12)

Három név, egy sors

A viszontlátás örömére árnyékként vetül az igazság, a három elválasztott majd újra egymásra találó iker bármennyire is egyforma, a traumát másként éli meg. Mélyen emberi és elgondolkodtató sztori rengeteg kérdőjellel.

A három ikertestvér történetét nem ismertem, de ami azonnal feltűnt, hogy a dokumentumfilm elején csak két ember szólal meg, ráadásul mindketten eléggé megtörtnek látszanak. De mi is történt valójában? Az egész akkor kezdődött, amikor az egyikük éppen készült beköltözni a kollégiumba, ahol mindenki régi ismerősként üdvözölte. Kiderült, hogy van egy ikertestvére, aki mindössze 180 km-re él tőle és ugyancsak ide járt. Az újságok azonnal elkezdtek cikkezni róluk, ekkor derült ki, hogy tulajdonképpen hárman vannak. Pár hónapos korukban választották szét őket, ami utólag sok mindent megmagyaráz a viselkedésükkel és gyerekkorukkal kapcsolatban. A három több mint a kettő, a fiúk nem győznek eleget tenni a sok meghívásnak és mindenki legnagyobb megdöbbenésére mozgásuk, öltözködésük és beszédük alapján nehéz volna megkülönböztetni őket, de nőideáljuk, érdeklődési körük, kedvenc színük és ételük is megegyezik. A viszontlátás örömére összeköltöznek, közös vállalkozásba kezdenek és igyekeznek együtt kiélvezni a hírnévvel járó előnyöket. Közben persze ők és szüleik is elkezdenek nyomozni az örökbefogadásukat illetően, hogy aztán olyan dolgokra derüljön fény, ami fenekestől forgatja fel az éppen rendeződni látszó életüket. A három örökbefogadó családot látva a nézőben is felvetődik a kérdés, vajon véletlenül kerültek ennyire különböző társadalmi-gazdasági státuszú környezetbe? Hát nem. Egy oknyomozó újságíró végül kideríti az igazságot.
Az élet a legjobb forgatókönyvíró, ilyen sztori keveseknek jutna eszébe és bár a dokumentumfilm az archív felvételek és rekonstruált jelenetek mellett mindenkit megszólaltat, akit csak lehet (és aki csak hajlandó volt), az igazi dráma nem a szemünk előtt zajlik.
A történet, a mondanivaló és vele együtt a felvetett morális kérdések ugyanis túlnőnek a hármasikreken és egyetemes, mindenkit érintő témává válnak. Ritkán fordul elő, hogy egy-egy sajtóvetítésről kijőve közel egy órát beszélgetünk az élményekről, de ez a film nem arra való, hogy mindenki magában tartsa a véleményét és félrevonuljon a gondolataival. Erről igenis beszélgetni, vitázni kell, mert olyan komplex történelmi, társadalmi, kutatásetikai és még ki tudja miféle területeket érintő dologról van szó, ami bárhol, bármikor, bárkivel előfordulhat.

Egy normális világban ember emberrel ilyet nem tehet. A nevelés-öröklés kérdése ma is foglalkoztatja a kutatókat és jelenleg úgy néz ki, nagyjából egyenlő arányban vesznek részt személyiségünk kialakításában. A három egyforma idegen, ha nem is hibátlan, de egy nagyon fontos film arról, hogy egy jövőbeni – „hasznos” – eredmény érdekében fel lehet-e rúgni a jelen vallási, erkölcsi stb. szabályait.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Paul Rudd és Michael Peña kóla nélkül nem megy a világűrbe
Következő cikk A Csernobil sorozat és az archív felvételek egy videóban összehasonlítva