Ad Astra – Út a csillagokba – kritika


Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra), rendező: James Gray, szereplők: Brad Pitt, Tommy Lee Jones, Ruth Negga, Donald Sutherland, Liv Tyler amerikai sci-fi, dráma, 123 perc, 2019 (12)

Az űr az emberiség metaforája

A 2001 – Űrodüsszeia óta az ember képtelen elvonatkoztatni attól, hogy milyen hatással lehet ránk, az emberiségre, a mentális állapotunkra, egyszerű létezésünkre az, ha meghódítjuk a világűrt. 1968 óta eltelt több, mint 50 év, és még mindig képtelenek vagyunk megfejteni, hogy mi a szerepünk a világban. Az Ad Astra is erre próbál magyarázatot adni a maga visszafogott, egyszerű, keretes szerkezetű módján, ahol a belső utazás a lényeg.Roy McBride (Brad Pitt) igen elismert űrhajós, aki híres higgadt vérmérsékletéről, profi hozzáállásáról, elhivatottságáról és a generációkon átívelő űrhajós tudásáról. Ismeretlen elektromos hullámok tombolnak a világon mindenfelé, ami feltételezhetően Roy McBride apjának, Dr. Clifford McBridenak (Tommy Lee Jones) korábbi munkájából, a Lima Projectből eredő hiba miatt keletkezett. Így Roy feladata, hogy kapcsolatba lépjen a Neptunusznál veszteglő űrhajóval, amin vélhetően halottnak hitt apja még mindig életben van. Az út első sorban egy lelki utazás és egy emberiség leképzés, amit rendkívül hitelesen ábrázoltak ebben a közeli jövőben játszódó képeken. A történet mennyiségéből is érezhető, hogy ezúttal nem egy pörgős akcióról van szó, azonban a belső formálódás és a rendkívüli sok kérdés feltétele, amire sosem kapjuk meg a választ, itt a klímakatasztrófához egyre közelebb érve még aktuálisabb és még elgondolkodtatóbb, mint valaha.

Brad Pitt megint bizonyította, hogy milyen hihetetlen karizmájú színész, hiszen szinte egymaga szerepel állandóan a vásznon és a visszaemlékezései, monológjai és minimális párbeszédei adják a dramaturgia verbális részét, játéka minimalista, ugyanis egy rendkívül antiszociális, érzelmeit palástoló, visszafogott karakter alakít. Emberi kapcsolatai nincsenek, egyedül Eve (Liv Tyler), akinek csak annyi a szerepe a filmben, hogy megtestesítse Roy számára az érzelmek fizikai létét. Roy egész életében küzdött azzal, hogy apja elhagyta őket, és próbált a nyomdokaiba lépni és megérteni, hogy mi lehet annyira csodálatos a világűrben, amiért érdemes volt eldobnia családját és földi életét.

A kérdések nagyon eltaláltak és a legjobb bennük, hogy lehetetlenség rájuk válaszolni, mivel soha senki nem tapasztalta meg őket. Az 2001: Űrodüsszeia, a Gravitáció, a Hold, Az első ember, az Érkezés mind olyan, sci-fibe oltott filozófiai alkotások, amik megkérdőjelezik azt, hogy egyáltalán egyedül vagyunk-e a Földön, illetve a mi, kicsinyes létünk mennyire ér fel ahhoz, amit a végtelen világegyetem tartogat számunkra. Az Ad Astra is ezt fejtegeti egy apa-fiú kapcsolaton keresztül megmutatva, ahol kiderül, hogy nem csak a vér, hanem mentális örökségünk is befolyásolhatja egész életünket. Az apja nem volt ott szinte soha Roy életében, de életének minden egyes aspektusán apja lenyomata érzékelhető.Az ember egy kipusztulóban lévő faj – hangzik el a filmben. Mennyire igaza van és sokkal aktuálisabb ez a mondat, mint valaha.
A közeli jövőben már a holdutazás olyan, mintha repülőre ülve átrepülnénk Európából Amerikába, és mi az első, ami a Hold repterén fogad minket? Egy pláza. Az emberi gyarlóság legdíszesebb szimbóluma. A Hold és a Mars képei, valamint az űrben játszódó jelenetek is hibátlanok, képi világa magával ragadó, a hangvágás kísérteties, a zenéért pedig az a Max Richter a felelős, akinek a A hátrahagyottak (The Leftovers) sorozat és a Viharsziget túlvilági és depresszív zenéit is köszönhetjük, kombinálva egy igazán jóleső letargiával.Az atmoszféra ezáltal nagyon beránt és a film tetemes részében jelenlévő belső hang, amit Brad Pitt fogalmaz meg érzéseivel, múltjával, apjával és mentális állapotával kapcsolatban egy hibátlan pszichológiai látlelet magáról az emberről. Rávilágít arra, hogy talán elménk korlátoz minket, hogy egy másik naprendszerbe átmehessünk, ugyanis minél távolabb jutunk a Földtől, annál jobban bekattanunk, akármennyire tudatosan éltük eddigi életünket. Fizikai és mentális korlátaink képtelenek feldolgozni azt, amit a világűr nyújt számunkra, valamint bármilyen hatalmas ugrásnak is számít tettünk az emberiség számára, egyszerű szociális lényünk ezekben a pillanatokban is csak szűk szeretteink körére szűkül le, csak rájuk tudunk gondolni, az ő létezésük határozzák meg mindazt, amit mi elértünk az életben. Nincs pátosz és megváltás, csupán egy férfi válsága, aki egész életében azzal küzdött, hogy nem akar olyan ember lenni, mint az apja volt.

Nagyon sok kérdés és rengeteg aspektusa az űr – ember kapcsolatnak, talán kicsit több érzelmi töltettel már a Csillagok között (Interstellar) szintjéig jutott volna el a végkifejlet, ami szerintem egy hasonlóan csodás lételméleti film, itt viszont a visszafogottság apróbb léptékben dolgoztatja meg az agyunkat, ami sokak számára vontatottnak és kilátástalannak hat, de belegondolva rendkívül jól felépített, kerek egész.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Eufória 1. évad - kritika
Következő cikk Guy Ritchie régi önmagát idézi, megérkezett az Úriemberek előzetese