Preacher – 3-4. évad – kritika


Preacher, készítő: Seth Rogen, Sam Catlin, Evan Goldberg, szereplők: Dominic Cooper, Joseph Gilgun, Rutha Negga, Ian Colletti, Pip Torrens, Noah Taylor, amerikai kaland-, dráma-, vígjáték, fantasztikusfilm sorozat, 50 perc, 4 évad, 2016 – 2019 (18)

Az első két évadról már megírtuk, mennyire elborult a brutálisan abszurd humora miatt, de olykor a csapongása kirántja alólunk a talajt. Ez a befejező két évadra halmozottan igaz, ugyanis szeretne mindent lezárni és mindenki múltjával foglalkozni. A 3. évad Jesse családjára, a 4. pedig Cassidy múltjára helyezi a hangsúlyt, a mi legnagyobb örömünkre.

A Preacher még mindig az az eszeveszetten szórakoztató hentelős sorozat, amit csak egy nagyon kis réteg képes élvezni. Nagyon sokszor átlépi a határokat és a tabukat sem fél megdönteni, viszont a rengeteg halmozás miatt elvész az arány és még mindig elköveti ezt a hibát, amit az első két évadban is felróttunk neki. A 3. évad történései leginkább Jesse nagymamájának farmján játszódik, Angelville-ben, ahol Tulipot a mágia segítségével visszahozzák a halálból. Ennek pedig ára van, ami miatt erre az évadra a csapat ott ragad ebben a szedett – vetett kisvárosban. Azonban a tér kitágul és nem csupán a város, de a Menny és a Pokol is megjelenik helyszínként. Mindeközben Jesse fokozatosan magyarázatot kap arra, mi történt vele, a családjával, a szüleivel és mennyire aljas világban él. A Nagymama egy kegyetlen boszorkány, akivel a lehetetlen alku alól próbálnak meg kibújni, amit Tulip életéért kötöttek. Mindeközben tovább üldözi a Szent Grál vezetője, Herr Starr Jesse-t a Genesis miatt, így a világ elől kell menekülniük, aminek következtében kicsit széthullik a csapat. A befejező évad már egy állandó mentőakcióról, a 2020-ra tervezett apokalipszisről és Isten feltűnéséről szól, ahol megkapjuk azt a lezárást, ami ehhez a sorozathoz teljesen méltó: kusza, összeszedetlen és viccesen szomorú, mert pont annyira komolyan vehetetlen, mint az itt felsorakoztatott drámák.

A 3. évad vitte el brutalitás szempontjából a prímet. Kiemelten kedvenc jelenet, mikor Jesse és Herr Starr a Joy to the World című lágy, keresztény zenére egymást fojtogatják a teremben az előző harc után ott maradt belekkel. Ekkor és ehhez hasonló jelenetekkor realizálódik bennem, hogy kib@szottul beteg ez a sorozat. A gusztustalan abszurditáson túl továbbra is nagyon jók a mellékkarakterek: Jézus, Balga, Hitler és Herr Starr kiemelt szerepe. Mindenki a maga nemében hihetetlen szórakoztató, mindegyiknek van egy kattanása, minden és mindenki elrugaszkodott a valóságtól, ami teljesen kifigurázza magát a kereszténységet, az isteni szeretet jelentését és azt, hogy mi ennek a hatása az emberi hitre. Sajnos a korábbi filmes és sorozatos reflektálások eléggé leszűkültek, Angelville és white trash közössége talán A texasi láncfűrészes elmeháborodott családját idézik, de most leginkább a társadalomkritikán és a személyes háttérsztorikon van a hangsúly. Cassidy folyamatos kínzása a 4. évadban egy megváltásként szolgál, ennek a befejezésnek már leginkább ez a végkimenetele, hogy mindenki meggyónja bűneit és lezárja múltját, emiatt sok a visszatekintés vizuálisan és szóban is.

Annyi biztos, hogy az ötletek még mindig annyira elvontak, hogy simán benne van a tudatmódosítók hatása a sorozat brainstormingjában, hiszen ki talál ki olyat, hogy „szónikus hánytató”, na meg Istent, aki egy dalmatás latexruhában elmegy csajozni.
A sorozat sajnos az utolsó pár részre kicsit összecsapott lett, nagyon hamar eljutottunk a kvázi megoldáshoz, ami korántsem érződik annak…kicsit mintha a készítők sem szerették volna befejezni ezt a történetet. Az tény, hogy a végtelenségig lehetne húzni, de valóban nem volt már benne több. A sorozat fényképezése nagy egyedi továbbra is, amit elsősorban a színvilágának köszönhetünk.
Ötletes volt az a pár jelenet, ahol mondjuk egy akciójelenetet úgy vágtak össze a képernyőn, mint ahogy a képregények hasábjain is szerepelnek a rajzolt panelek. Egyébként a legkreatívabbak, főleg brutalitás szempontjából a harcok voltak, ahol az eszközválasztás, a zenei aláfestés és a válogatott kínzások baromi látványossá tették az egészet.
A Preacher szórakoztató a maga nemében, iszonyat rétegsorozat, de tökéletes időzítés volt a lezárása, hiszen ezt a fajta elmebajt már aligha lehetett volna fokozni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Amikor Christopher Nolan tartja a távolságot a filmjeiben
Következő cikk Ezekből a filmekből lesznek utalások a Stranger Things 4. évadában