Castle Rock – 2. évad kritika

Castle Rock, készítők: Sam Shaw, Dustin Thomason, szereplők: Lizzy Caplan, Paul Sparks, Tim Robbins, Elise Fisher, amerikai misztikus dráma, 45 perc, 2 évad, 2018 – 

A kevesebb néha több

A Stephen King fantáziavilágából összepakolt antológia sorozat első évada nagyon jól visszaadta a regények hangulatát és a misztikus háttér is kellően kidolgozott volt, viszont a túl sok misztikum és a titkok megválaszolatlansága miatt nagyon manírossá vált. Sajnos a második évad bár a válaszokra koncentrál, mégis a túl sok személyes és kollektív rejtély zsúfolttá tették a történetet, de annyi szent, hogy ötletesen összekötötték az első évaddal.A cselekmény igen sok irányból indít és rengeteg szereplője is van. Első körben Annie és Joy, anya és lánya, akik igen gyakran költöznek és a nő mentális állapota miatt kénytelen gyógyszereken élni. Lizzy Caplan kiváló színésznő és baromi jól hozza a tébolyult elmét, akit lányával együtt Castle Rockba vet a sors, hogy fény derüljön minden mocskos és sötét családi titokra. A város „Papusa”, Reginald (Tim Robbins kicsit egyszerű, de őszinte szerepben) neveli négy fogadott gyermekét, akikkel szintén nem egyszerű a kapcsolata. Mindemellett pedig a város is egy szörnyű titkot őriz, ahol középkori szellemek lelkei készülnek visszatérni a túlvilágról, hogy beköltözve az ott élő emberek testébe onnan folytassák életüket, ahol az 1600-as években abbahagyták.
Az összeesküvés elméletek olykor fárasztóvá válnak, valamint túl keveset kaptunk egy-egy szereplő háttérsztorijából ahhoz, hogy aggódni tudjunk érte vagy szurkolhassunk neki. A személyes sorsok váltakozó dramaturgiával lettek súlyozva, így elég szembetűnő, ha egy-egy részből épp kimaradt valaki. A bosszúszomjas parasztok lelkei és a Próféta bevonulása és eljövetele túlságosan magasztos, valamint egy huszadik rétegnek tűnik a már túlmisztifikált közegben, ahol mindenki az évad elején csak felszínesen utalgat dolgokra, de mindenki tudja, hogy mély és feldolgozatlan tragédiák rejtőznek az életek mögött. Ezek ugyan eléggé érezhető gyengeségei az évadnak, viszont pár jó pillanatot is okozott az évad, amik újra megpendítették ezt a „stephen kinges életérzést.”A történetben annyit elárulhatok, hogy nem kell teljesen elbúcsúznunk Bill Skarsgard karakterétől, aki bár az első évadban óriási homályba bújtatta kilétét, itt talán erre is történik néma magyarázat, de átfogó értelmezést most se várjunk. A legfeleslegesebb szálat pont ez a visszatérés és a város egykori lakóinak megszállása bizonyul, mivel Annie és Joy, valamint Papus sorsában is van annyi kraft, hogy kicsit megfontoltabb és mélyebb forgatókönyvvel igazán izgalmassá is lehetett volna tenni ezt az évadot.

A legkirályabb mégis a rengeteg easter egg, amit egy igazi King rajongó minden bokorban fel tud fedezni. A szemfülesebbek a névből már kitalálhatják, hogy Lizzy Caplan karaktere Annie az a bizonyos Annie Wilkes, aki a Tortúra elmebeteg Paul Sheldon rajongójává válik és aki majd egy ágyhoz kötözve kikényszeríti az írótól, hogy egy számára kedvező befejezést írjon meg kedves regénybéli karakterének, Misery-nek. Ez egyébként egy ígéretes utalás arra is, hogy mi lesz a harmadik évad kiemelt témája. Nagyon jól felépítették az ő szálát, ez a róla szóló flashback történet az évad legkiemelkedőbb pontja. Nem szeretnék minden poént lelőni, ennek a sorozatnak egyébként is ez a lényege – már az első évad is inkább ebben jeleskedett -, hogy felfedezzünk minél több utalást a külön univerzumot teremtő Stephen King-es világra.A városkép, az erdő közelsége, az egykori lakók középkori ábrázolása mind nagyon igényesek és autentikusak. A látványra természetesen nem lehet panasz, illetve egy-egy meglepőbb jelenet is megdobja a sztori kuszaságát (Annie gyilkolászásai baromi ötletesek). Maga a történet és a végkifejlet, ha csak Annie és Joy történetét nézzük, önmagában is egy izgalmas dráma lett volna, viszont a sok mellékszállal elveszítette átütő erejét és baromira átment egy erőltetett misztériumba, valószínűleg azért, hogy a néző meg legyen győzve arról, hogy ő most egy Stephen King adaptációt néz.

Az évad így bár jó is lehetett volna, olykor nehéz és nem a bonyolult cselekményvezetés vagy a túl sok komplikáció miatt, hanem a túltolt titokzatoskodás olykor fárasztóvá teszik az egészet. Mindenesetre érdekel a következő évad is, bár a tavalyi lelkesedés hanyatlani látszik és a Stephen King iránti szeretet nem tudom mennyire lesz elég. De egy harmadik évadig még biztos kitart.

Hozzászólások

hozzászólás