The Last Black Man in San Francisco, rendező: Joe Talbot, szereplők: Jimmie Fails, Jonathan Majors, Danny Glover, Finn Wittrock, Rob Morgan, amerikai dráma: 120 perc, 2019 (16).
A fekete srác Friscóban
The Last Black Man in San Francisco. Tipikusan olyan filmcím, ami a legtöbb esetben egy olyan polkorrekt identitás-mozit takar, ami a 21.század hajnalára nagy nehezen összeszedi a bátorságát és jól megmondja a tutit: Ne bántsátok már azokat a szegény kisebbségieket! Aztán meg köszöni szépen és bezsebel 37 Oscart.
Ám ennél itt sokkal többről van szó. A The Last Black Man in San Francisco ugyanis még nyomokban sem tartalmazza az ezekre húdemodern förmedvényekre jellemző, álságos retorikát. Itt szó sincs ezekről a faji egyenlőség jegyében felhúzott mesterkélt pózokról. A film ennél messze rétegeltebb.
De akkor miről is szól a The Last Black Man in San Francisco? Erre a kérdésre valószínűleg még maguk a film készítői sem tudják a választ. Az egész játékidőt a kilátástalan tanácstalanság érzete járja át, és pont ezt a tanácstalanság lesz a film legfőbb motívuma. A The Last Black Man in San Francisco egy tanácstalan embert mutat be, akinél talán csak egyetlen tanácstalanabb dolog van az egész világon. A város, amiben él.
Itt a legáthatóbb kulturális-tanácstalanságról van szó. 2019 San Franciscója az amerikai álom legcsillogóbb megtestesülése, a multikulturalizmus ragyogó példázata. San Francisco egy hely ahol mindenki egyformán fontos és értékes, egy hely ahol mindenki önmaga lehet. Vagy mégsem?
Ennek a nyüzsgő világvárosnak ugyanis megvannak a maga számkivetettjei. Pont azok, akik egykoron naggyá tették. San Francisco mintha megfeledkezne a tényleges alkotóiról, a 21. század kulturális szabadságharcának mámorában a perifériára taszítva őket.
A film főszereplője, Jimmie is pontosan ezt az utat járja be. Egy olyan ember ő, aki képtelen beilleszkedni a pöffeszkedő milliárdosok és a nyomulós ingatlanügynökök világába. Ez már rég nem az ő San Franciscója.
A The Last Black Man in San Francisco találó hiteleséggel ábrázolja ezt az érezhetően hanyatló közeget. Kísérteties módon többször is felcsendülnek a hatvanas évek hippi-mozgalmának olyan himnuszai, mint a Somebody to Love, vagy Scott McKenzie San Francisco című száma, megidézve egy korszellemet, ahol az ellenkultúra és a nonkomformizmus eszméi még valós jelentéssel bírtak.
Ám ezen törekvések szellemisége mostanra egészen új arculatot vett. Már szó sincsen a virágfüzérrel a nyakukban táncoló hippi lányokról és a Vietnám ellen felszólaló fiatalok magasztos küzdelméről. Az egykoron kultikus dalok, most egy kietlen városban, dohánytól rekedtes hangú hajléktalanok és meztelenül rohangáló félőrültek előadásában jelennek meg. Az egykoron nagyreményű San Franciscó-i álom fantomalakjai ők, akiket maga alá temetett a modern világ kegyetlen valósága.
Jimmie személye és az elvek, amik mentén az életét éli, egyszerűen összeegyezhetetlenek ennek a városnak nyüzsgő forgatagával. San Francisco és vele együtt napjaink progresszív értékközössége pedig mossa kezeit, de egyszerűen nem kér a nehezen integrálható elemekből. Jimmiet kiveti magából a társadalom, kívülállóvá téve őt a saját hazájában.
Pedig a film szereplői közül Jimmie az egyetlen, aki tisztán látja, hogy igazából mit is akar. Míg a többi karakter boldogtalanul bolyong az eltévelyedett város kavalkádjában, Jimmie szeme előtt mindvégig egyetlen cél lebeg. Vissza kell szereznie a házat, ahol egykoron családjával együtt élt. Az otthonáért harcol, a helyért, ami számára a tökéletes biztonságot, önmeghatározásának alapkövét jelenti.
Ez az önmeghatározás szócska képzi a The Last Black Man in San Francisco legfontosabb pontját. Jimmie ebből kiindulva megy végig egy felkavaró mélységű fejlődési folyamaton, megértve, hogy identitása nem tevődhet ki pusztán egyetlen elemből. Ő sokkal több, mint egy ház, több mint a haza. Több mint bármilyen fogalom, amihez mi, társadalomként jelentést rendelünk.
A film során Jimmie megérti, hogy igen, emberként mindenképp szükségünk van olyan értékekre és értékrendre, amik alapján meghatározhatjuk önmagunkat és a körülöttünk lévő világot. Ennek hiányában csak ugyanolyan célt tévesztettek lennénk, mint a 21. század és San Francisco embere, aki a nagy individualizmus korában hirtelen be akarja fogni az egész világot.
Ám az is fontos, hogy ha kell, el tudjuk engedni a dolgokat, amik a legtöbbet jelentik számunkra. Néha azt is, ami alapján saját személyiségünket és az életben betöltött szerepünket határozzuk meg. Ha csupán egyetlen elem vonatkozásában ítéljük meg önmagunkat, már nem is beszélhetünk egyénről és önálló identitásról. Pusztán egy fogalomról, amire az identitásunk hiányát rávetítjük.
