1917 – kritika


1917, rendező: Sam Mendes, szereplők: George MacKay, Dean-Charles Chapman, Andrew Scott, Benedict Cumberbatch, Richard Madden, Mark Strong, angol-amerikai háborús filmdráma, 119 perc, 2019. (16)

Az igazi bátrak földje

Az egyetlen, vágás nélküli(nek tűnő) cselekményfolyam magával rántja a nézőt, a vér és a puskapor szagát azonban ne várjuk, a lánctalpak zaja és a fegyverek ropogása is elmarad, az 1917 sokkal inkább az emberi lélekben okozott háborús károkra koncentrál.

1917-ben a német csapatok a régi frontvonalat hátrahagyva kilométerekkel húzódnak hátrébb, melyet McKanzie ezredes (Benedict Cumberbatch) visszavonulásként értelmez. Feltett szándéka, hogy a 2. zászlóaljjal az ellenség nyomába ered és végső csapást mérve rájuk lezárja a háborút. A légi felvételek azonban mást mondanak, a németek csapdát állítva a titokban kiépített, minden eddiginél erősebb és védettebb harcállásaikban várják a támadást. Ha a közeli erdőben megpihenő 1.600 angol katona megkapja a parancsot, a biztos halálba menetelnek. Schofield (George MacKay) és Blake (Dean-Charles Chapman) tizedesek kapják azt a feladatot, hogy az oszlásnak indult tetemekkel és kráterekkel elborított, szögesdróttal felszabdalt senkiföldjén átjutva – kilométereket kúszva-mászva, gyalogolva vagy éppen cikk-cakkban futva – elvigyék Erinmore tábornok (Colin Firth) támadást lefújó parancsát.  Az 1917 tulajdonképpen nem más, mint kettejük hősies küzdelme az ellenséggel és a tereppel egy kétórás vágatlan(nak tűnő) filmfolyamban. Schofield és Blake nem tudja, mi vár rá odakint, mindketten a túlélésre játszanak. A parancs végrehajtása nem kérdés, de ki ne tartaná egyébként is kötelességének bajtársai megmentését a mészárlástól. Az egyikük ráadásul Blake bátyja (Richard Madden), aki hadnagyként szolgál a zászlóaljban és az elsők között vezetné rohamra embereit.A két fiatal elszántan halad előre, miközben körülveszi őket a halál, a pusztulás, mi pedig együtt megyünk velük. A németek minden állatot leölnek, az épületeket felgyújtják, a hátrahagyott haditechnikát pedig használhatatlanná teszik. A kamera egyetlen pillanatra sem hagyja el őket és bár biztosan nagyon izgalmas lenne végig a tarkójukat nézni, az irány és a távolság változtatásával nem egy konstans valamit kapunk, hanem az egész teret befogó, folytonos mozgásban lévő háborús drámát.
Mivel a film két hónapja elérhető a neten eredetei nyelven, magyar felirattal, a Facebook népe már régen meghozta az ítéletét, mely szerint túl van hájpolva, sokan a történelmi hűséget vagy az akció hiányát kérik számon. Ennek alátámasztására olyan háborús filmekkel állítják szembe, melyeknek semmi köze nincs az első nagy világégéshez. Az I. világháború idejére tehető a hadiipar, mint olyan megszületése, a tömeggyártott felszereléseken és kézi fegyvereken kívül már megjelentek az első csapatszállító teherautók, tankok és repülők, igaz, utóbbiak egyelőre még szerényebb szerepkörben, korlátozott képességekkel és mozgástérrel. A lovak így továbbra is fontosak maradtak. Az I. világháborúban az ellenséges csapatok beásták magukat a lövészárokba, ahonnan hetekig, hónapokig néztek egymással farkaszemet, időnként megkockáztatva egy szuronyos rohamot a szögesdrótokkal teletűzdelt senkiföldjén keresztül, aknák, gránátok, különböző lövegek és a nem is olyan régen rendszeresített géppuskák halálos veszélyének kitéve magukat.Aki ebben vérbeli akciót vagy valami egészen látványos dolgot keres, az értelemszerűen csalódni fog. A visszaemlékezésekből, emlékiratokból, levelezésekből és naplóbejegyzésekből összeálló történet gerincét a rendező nagyapjának személyes élményei adták, a történelmi hűséget már csak azért sem feszegetném, mert nem voltam ott. Azt is tudom, hogy a díszletek, jelmezek, felszerelések és a látvány tekintetében elismert szakembereket kértek fel, akik persze nem tévedhetetlenek, de azért ebből a korszakból már vannak fényképek és filmfelvételek, még ha nem is színesek (a zöld különböző árnyalatainak alkalmazásával jó eséllyel nem nyúltak mellé). Ami pedig az akciót illeti, életem egyik legnagyobb csalódása volt egy szlovákiai repülőnapon látni az I. világháborús repülőgép replikák imitált légiharcát végignézni. Lomha szúnyogok pufogtattak egymásra, attól féltem, még valamelyik leesik, mert szinte álltak a levegőben. Ebből a korszakból a sokak által felemlegetett háborús filmek atmoszféráját ne várjuk el, az izgalmak máshogy jönnek, a feszültség máshogy teremtődik meg és összességében a drámaiság is másban nyilvánul meg. Az ember-ember elleni harc a megbízhatatlan és pontatlan fegyverekkel való egymásra lövöldözésben és a kézitusában merül ki, amire itt ki lehet hegyezni a sztorit, az esendőség, ami előtt itt kalapot lehet megemelni, a két katona kitartása, elszántsága, bátorsága és kötelességtudata.

A változó terepviszonyok és napszakok közé helyezett alakok megszakítás nélküli végikövetése az igazi bravúr, ami a jól átgondolt és megtervezett, többször elpróbált jeleneteknek mögött rejlő szakmai munkának és alázatnak köszönhető. A 10 Oscar-jelölés talán sok, talán kevés, talán indokolt, talán nem. Beleszólásom ezúttal sem volt és valószínűleg soha nem is lesz, de az általam látott tavalyi filmek és a többi jelölt ismeretében néhányra mindenképpen esélyesnek tartom. És igen, a film a mozikban kizárólag szinkronosan érhető el, amit én sem preferálok, de jelentem, megnéztem, túléltem, megírtam. Pihenj, oszolj!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A Kominsky–módszer 1-2. évad – kritika
Következő cikk Matthew McConaughey, Hugh Grant és Charlie Hunnam a szlengtanáraink