Westworld 2. évad – kritika


Westworld, készítők: Richard J. Lewis, Lisa Joy, Jonathan Nolan, szereplők: Evan Rachel Wood, Anthony Hopkins, Ed Harris, Jeffrey Wright, Thandie Newton, Gustaf Skarsgard, amerikai dráma és sci-fi sorozat, 60 perc, 2 évad, 2016- 

Minőségi kocsmafilozófia

Az utóbbi pár évben nagyon élesen kirajzolódott a médiakultúra horizontján, hogy melyik sorozat tartozik a kvázi „divatsorozatok” halmazába, és hogy mitől vált azzá. A legegyértelműbb magyarázat, hogy epikus történetet mesél el, populáris, látványos és mindenki nézi. Az egyik ilyen a Trónok harcanem véletlen idézi meg annyiszor az internet bugyra is mémek formájában -, most pedig igyekszik a másik oldalról kicsit elvontabb oldalról meglovagolni ezt a hullámot a Westworld is, sajnos vegyes sikerrel.

A Westworld alapjáraton egy nagyon klassz 1973-as film alapötletéből származik, ahol kiemelten egy teremtett világgal, a vadnyugati western műfaji kliséivel állítja szembe a posztmodern ember válságát: az ember kiüresedett létében kalandot keresve magának befizethet egy olyan élményre, ahol látszólag nincs életveszélyben, mert a robotok nem ölhetik meg, ő viszont képes őket elpusztítani. Döntései látszólagos szabadságot élveznek, holott tudjuk, hogy minden lakónak megvan a maga narratívája. A sorozat pont ezért nagyon szépen építkezett, és a történetmesélésből hibátlanra vizsgázott, viszont ennek a kárát a karakterek szenvedték el.

A második évad már sokkal tartalmibb próbál lenni, mint az első, ami még követhetetlenebbé tette a sztorit, mert míg az első évadban remek fordulat volt a idővel való játék, addig a második évadban nem elég, hogy meghagyták az idő kifürkészhetetlenségét, de a terekkel és a „csapatok” narratívájával is játszadozni kezdtek, ami egy idő után végtelenül fárasztóvá és követhetetlenné vált – leginkább a fináléban csúcsosodott ez ki, ahol egymás után háromszor fejezték be a történetet. A bonyolult cselekményvezetés mellett egyébként nagyon jó és leegyszerűsíthető emberi motivációk mögé sorakoztatták a főbb karakterek végzeteit, hogy ki miért hajlandó magát feláldozni andorid létére: Maeve a gyermeke emlékéért, Dolores a valóság átéléséért, Bernard a szabad robotok eszményéért és jól is állt ennek az évadnak, hogy epizodikus formában egy-egy rész egy-egy karaktert mutatott be. A végére rengeteg mellékszereplőt kaptunk, de ők is nagyon szépen voltak adagolva. A bajom – lehet ez továbbra is személyes vélemény -, hogy sajnos egyetlen karakteréért sem tudtam aggódni, ugyanis olykor hirtelen személyiségváltozásuk (Bernard töketlenkedései mindentudó androidként, Dolores hirtelen gonosz karakterként definiálása) nem adott biztos táptalajt, hogy pontosan kihez miként kellene viszonyulnom, így ez a bevonódás elmaradt. Egyedül William mellékszálai és fejlődése kötött le, pont azért, hogy egy ember hogyan válik gépi lelkületűvé egy gépek által uralt térben, de a fináléban az ő karakterét is sikerült kiherélni és cselekvőképtelenné tenni.

Illetve továbbra is sokkal intelligensebbnek akar ez a sorozat látszani, mint amilyen. Ezt bizonyítja a folyamatos narráció is (leginkább Dolores tetteinél), ami egyben segítséget is ad, hogy pontosan mi miért történik, egyben egy hatalmas mese is, hiszen legtöbbször a narráció segítségével akarnak minket félrevezetni, ami így ténylegesen adrenalinként nem tud működni és nincs meg sosem a dramaturgiai csúcspont, vagy a cliffhanger utáni érzet. Mivel a főhősök nagy része a robotokból áll, így sajnos tényleges tétje sem lett a történeteknek, ugyanis bárki is hal meg, ez csak egy test, és már az edzett sci-fi és robotika iránt rajongók (lásd Ghost in the Shell) tudják, hogy a test csak egy fizikai doboz, az elme a hálózatban akárcsak egy internetes adategység, szabadon tud szárnyalni és bármikor újraalkotható. Pont ezért nem voltak a halálok elég hitelesek, mivel a már berendelt harmadik évadban bárkit visszahozhatnak majd.

A rengeteg negatívum mellett azonban amiért még mindig érdemes ezt a sorozatot nézni, az a tűpontos precizitás és a magas minőség, amit a képi és mesei világot jellemzi. Nincs egy olyan idegennek tűnő tárgy, kosztüm és tájábrázolás a képben, ami kizökkentene minket a valóságból. A technikai világra is a letisztult minimalizmus jellemző, az egyéb világokba való betekintőkben a Shogun világ mind látványban, mind narratívában kiemelkedik az összes közül, Akecheta meséje a szerelemről egészen felemelő volt, hogy végre ilyen végtelenül egyszerű dolgokról mer értekezni egy kvázi spin-off szálban, a lakók és a vendégek közötti kapcsolat is felüdülés, de cseppet sem hoz meglepetést, illetve a „felhőbe” történő feltöltődés és a keretes szerkezet is szép ívet ad a dolognak. Jók a zenék is és nagyon jól behatárolták, hogy mégis milyen kiindulópontból indulhat el a harmadik évad és megint kaput nyitottak a végtelen elbeszélések tengerébe.

Ha kicsit egyszerűbb és kevésbé erőltetett okoskodásokba torkollna az új évad, nagyon boldogok lennénk, addig pedig marad a Westworld szemlegeltető mivolta, ami bár divatsorozat lett, halad a nehezebben emészthető szériák irányába, amit nem feltétlen jó értelemben kell venni. Ha az egész évadot egyben megkapnánk, nagyban rásegítene az érthetőségi indexére, de heti sorozatként nagyon nagy űr tátong egy-egy sztori és a karakterek cselekedetei között. Lehet emiatt egy teljes évad darát megér.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Tekints be a Stranger Things 2. évadának vizuális effektusaiba
Következő cikk David Lynch: Trump minden idők egyik legnagyobb elnöke lehet