Beastie Boys Story – kritika


Beastie Boys Story; rendező: Spike Jonze; főszereplők: Mike Diamond (Mike D), Adam Horovitz (Ad-Rock) + Adam Yauch (MCA); amerikai dokumentumfilm; 120 perc; forgalmazó: Apple TV+

Három hülye

Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, hogy híres melyik zenekarnak lennék legszívesebben a tagja. Én pedig azt válaszoltam, hogy legszívesebben egy Beastie Boy lennék, pedig van még náluk is kedvencebb zenekarom. De nagyon kevés. A Beastie Boys az elmúlt közel három évtizedben elég intenzíven végigkísérte az életemet, ezért nagyon kíváncsi voltam Spike Jonze dokumentumfilmjére.Kevés vállalhatóbb zenekart adott a rocktörténet a Beastie Boys-nál: punk/HC csapatként kezdték, hip hop alakulat lett belőlük, soha nem vették magukat komolyan, de voltak komoly dolgaik is, no meg elképesztően vicces klipjeik. A lényeg persze az, hogy soha nem voltak szarok: mindegyikük lemezük fontos az életműben, még ha nem is mindegyik egyforma színvonalú. Az albumaik többségét persze végigpofázzák, de azért akadtak instrumentális kiadványaik is, hiszen nem szimpla rapperekről, hanem hangszeres zenészekről beszélünk. Akik néha zenekari felállásban, néha DJ-vel léptek fel, vagy a kettőt vegyítették. A lényeg, hogy a közönség soha nem unatkozott.A Beastie Boys-zal kapcsolatban csak egy negatívumot tudunk felhozni: hogy már nem létezik a trió. Az ok drámai: 2012-ben, mindössze 47 évesen súlyos betegségben elhunyt MCA, vagyis Adam Yauch. Ő alapította az együttest, ő volt a legjobb zenész közülük, ő rendezte számos klipjüket – lényegében ő volt a csapat lelke. A rekedt hangú b-boy halála után a két túlélő, Mike D és Ad-Rock közös megegyezéssel úgy döntött, hogy a Beastie Boys nincs többé. Most, 8 évvel MCA halála után itt egy dokumentumfilm a régi barát, Spike Jonze rendezésében, melyből megismerhetjük a New York-i zenekar történetét.

Az anno a Sabotage legendás klipjéért felelős Jonze, aki a zenei videók világából később átment a mozivászonra (A John Malkovich menet, Adaptáció, A nő), érdekes megoldást választott: nem amolyan stúdióban nyilatkozós, beszélő fejes doksit talált ki, hanem valami egészen mást. Kirakta Mike D-t és Ad-Rockot egy brooklyni színház deszkáira, akik közönség előtt, háttérvetítésekkel, bejátszásokkal tarkítva mesélik el az együttes történetét. Az alapot természetesen a kb. másfél éve megjelentetett, szintén Beastie Boys Story címre hallgató könyv adja, tehát úgyis vehetjük, hogy az önéletrajz megfilmesítését látjuk. A két zenész úgy beszél a közös karrierről, mintha egy TED konferencián lennének, ami merőben szokatlan húzás egy zenekari bio esetében. Többnyire működik is a dolog, de az azért nem lehet mondani, hogy minden hibátlan lenne. Kezdjük a pozitívumokkal. Egy Beastie Boys-ról szóló doksi alapjáraton vicces és érdekes, hiszen rengeteg jópofa felvétel áll a direktor rendelkezésére, és ott vannak ugyebár a legendás dalok. Szerencsére a nagyon korai, 80-as évek eleji korszakba is betekintést nyerhetünk mindenféle archív anyag segítségével, és tényleg döbbenetes látni az akkor még csak kamasz b-boy-okat. Vicces, ahogy egy közönségtalálkozón a csecsemőfejű Ad-Rock megkérdezi a korai hip hop éra neves képviselőjét, Afrika Bambataa-t, hogy hallott-e már a Beastie Boys-ról. A válasz igen, de Afrikának látszólag fogalma sincs róla, hogy épp a zenekar egyik tagjával beszélget. Szintén érdekes látni a fiatal, és még nem annyira Karl Marxra hasonlító Rick Rubint, ahogy óriási elánnal hájpolja a feltörekvő New York-i csapatot.

A film erősségei közé tartozik az őszinteség: a két Beastie Boy köntörfalazás nélkül mesél arról, hogy a Licensed To Ill című 1986-os debütalbum után mennyire összevesztek Rubinnal, valamint a zenekar korai menedzserével, Russell Simmonsszal. Szintén megkapó, ahogy megbánóan elmesélik dobosuk, Kate Schellenbach kirúgásának történetét; Ad-Rock azt is megosztja velünk, hogy a nyolcvanas évek második felében egy boltban összefutott Kate-tel, és nem köszönt neki. Utána tartott némi önvizsgálatot, és arra jutott, hogy a hirtelen jött hírnév elég tróger dolgokat tud művelni az ember egójával.Hogy a Beastie Boys Story nem egy hibátlan alkotás, annak szerintem elsősorban két oka van. Az egyik, hogy még csak említés szintjén sem bukkan fel a világ legjobb DJ-jének, Mix Master Mike-nak a neve. Tulajdonképpen ő volt a negyedik b-boy, és az utolsó három raplemezük elkészítéséből oroszlánrészt vállalt (Three MC’s And One DJ, ugyebár).

Az persze lehet, hogy a helyszíni előadáson szót ejtettek róla, és az is lehet, hogy szegény MMM egyszerűen a film időkorlátainak esett áldozatul, de a hiánya akkor is fájó. És ezennel el is érkeztünk a doksi leggyengébb pontjához: az aránytalansághoz. A korai évek elképesztő részletességgel vannak bemutatva, és aztán ahogy haladunk előre, egyre kevesebb szó esik a soron következő albumokról. A Hello Nasty (ami ennek az életműnek számomra a csúcspontja) már kifejezetten kicsi fejezetet kap, a To The 5 Boroughs egyáltalán nem jön szóba (pedig érdekes lett volna meghallgatni Mike D-éket arról, hogy miért tartottak előtte akkora albumszünetet), a diszkográfiát lezáró Hot Sauce Committee Part Two pedig csak MCA halálának kapcsán jön szóba, egy mondat erejéig.
Az embernek kicsit az az érzése, mintha Jonze és kollégái 90 percnyi összevágott anyag után rájöttek, hogy bele kéne férni a két órába, és összecsapták a karrier második felének bemutatását. Kár érte, mert így például a trió legendásan vicces videoklipjeiről (melynek gyakori visszatérő elemei voltak a szörnyek, robotok, idétlen jelmezek, Star Trek paródiák és a földön alacsonyan gurított kamerába rappelés lassított felvételen) is alig esik szó.

Ennyit a negatívumokról, és térjünk vissza a pozitívumokhoz, melyek közül a legfontosabb, hogy a Beastie Boys Story nagyon szép és megható módon állít emléket MCA-nek (aki engem arcra mindig is a kedvenc csapatom volt játékosára és edzőjére, Carlo Ancelottira emlékeztetett, és némi jóindulattal az ő nevéből is ki lehet rakni az MCA rövidítést: Maestro Carlo Ancelotti). Mike D és Ad-Rock tényleg csak a legjobbakat tudja mondani az általuk mindig csak Yauch-nak nevezett barátjukról, és ebből is kiderül, hogy a Beastie Boys sikerének és zsenialitásának fő hajtómotorja a három tag közötti szoros barátság volt.
A két túlélő elmeséli, hogy a buddhizmus mennyire megváltoztatta MCA-t és a dalszövegeit (pozitív, illetve még pozitívabb irányban), és a kamu svájci alteregójáról, Nathaniel Hörnblower kliprendezőről is kapunk egy-két vicces bejátszást. Például azt, amikor egy díjkiosztón a Sabotage videója veszít az R.E.M-féle Everybody Hurts ellenében, és MCA felrohan a színpadra svájci népviseletben, vörös kamuszakállban, és fura akcentussal elhadar egy vicces felháborodást, mígnem letaszigálják (hol volt ekkor még Kanye West meg az ő hírhedt színpadi szabotázsakciói).

A Beastie Boys Story elsősorban MCA-nek állít emléket, és ezt remekül oldja meg, a hiányosságai ellenére. A könyvből érthető módon sokkal több minden kiderül, de aki egy B-Boys gyorstalpalóra vágyik, annak ez a két óra is betekintést enged a zenekar történetébe. És ha már személyes szállal indult a cikk, akkor záruljon is azzal. Két nagy hiányérzetem van a Beastie Boys-zal kapcsolatban. Az egyik, hogy nem voltam ott a Rocklandben az 1995-ös koncerten, a másik pedig, hogy hiába voltam akkreditálva a balatonsoundos sajtótájékoztatóra, egy közlekedési dugó miatt nem sikerült odaérnem. Így a zenekarral nem sikerült találkozni, de aztán a koncert utána mindenért kárpótolt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Szerencsére van még a polcon rajzfilm, jön az élőszereplős Herkules
Következő cikk A pécsi társulat most Amélie csodálatos életét forgatta a karanténban