A gyűlölet (La haine), 1995. Írta és rendezte: Mathieu Kassovitz. Szereplők: Vincent Cassel, Saïd Taghmaoui, Hubert Kounde, Benoit Magîmel.
Nyomorultak (Les misérables), 2019. Rendezte: Ladj Ly. Forgatókönyvíró: Ladj Ly, Giordano Gederlini, Alexis Manenti. Szereplők: Damien Bonnard, Alexis Manenti, Djibril Zonga, Almamy Kanoute, Jeanne Balibar, Issa Perica, Al-Hassan Ly.
Gyűlölködő nyomorultak
/A gyűlölet és a Nyomorultak című filmek összehasonlító elemzése/
Franciaországot a szépség, az elegancia, a liberalizmus, a tolerancia hazájának mondják. Párizst a szerelem, a divat és a művészetek városának. Ám nem csupán a kellem és a báj jellemző a gallok földjére és fővárosára. Diáklázadások, politikai tüntetések, utcai zavargások is tarkítják történelmüket. Ezen eseményekről pedig olykor egész jó játékfilmeket készítenek.
Ilyen volt 1995-ben a magyar származású Mathieu Kassovitz rendezte A gyűlölet (La haine), és a 2019-es Ladj Ly-film, a Nyomorultak (Les misérables). Utóbbinál a cím szorul némi magyarázatra, hisz nem Victor Hugo monumentális regényének megfilmesítéséről van szó, ám a témája nagyon is hasonló: a társadalom peremére szorult réteg szenvedései és lázongásai az őket elnyomó, vagy annak vélt felsőbb osztályok ellen.
Mindkét fent nevezett alkotás valós eseményeket dolgoz fel. A gyűlölet alapjául az az eset szolgál, amikor 1993 áprilisában a francia rendőrség igazoltatás közben lelőtte a zaire-i származású Makome M’Bowole-t. A Nyomorultak előzménye a Párizs külvárosában 2005 októberében bekövetkezett tragédia, amikor a rendőrök elől való menekülés során, áramütés következtében életét vesztette a 15 éves, Mali-ból elszármazott Bouna Traoré, és a 17 éves, tunéziai gyökerekkel bíró Zyed Benna. A gyilkosságok hatására mindkét alkalommal erőszakhullám söpört végig Franciaországon. 2005-ben alig három hét alatt 274 város szenvedett 200 millió eurós (!) kárt, számos épület és majdnem 9000 gépjármű rongálódott meg a zavargásokban, a hatóságok közel 3000 személyt tartóztattak le. Enyhén szólva nem kellemes emlék ez az ott lakók számára.
Kassovitz jelen volt a ’93-as esemény kirobbanásakor, nem csoda, hogy filmre vitte azt. Pontosabban annak utóhatásait. Fekete-fehérben, kíméletlen őszinteséggel, nyers realizmussal, három különböző karakter szemszögén keresztül. A film eredeti képekkel indul, és bár a későbbiekben a játékfilmes elemek dominálnak, egyfajta dokumentarista jelleg érezhető A gyűlöleten. A kamera a 95 perc során végig a három főszereplőt követi. Saïd (Saïd Taghmaoui) nagyszájú, hebrencs arab. Vince (Vincent Cassel) agresszív, pökhendi zsidó. Hubert (Hubert Kounde) szűkszavú, keménykötésű fekete. Sok mindenben különböznek, ami közös bennük: frusztráltságuk, amiből agresszivitásuk fakad.
Miután barátjukat, Abdelt meglőtték a rendőrök, Vince részt vett az éjszakai rendzavarásban, amelynek során egy hekus elhagyta a pisztolyát, amit ő talált meg. Azt tervezi, hogy bosszút áll a haverért, ha az meghal a kórházban. Már előre hősként tekint magára, a tükör előtt a Taxisofőr című Scorsese-film híres jelenetét próbálgatja. Meggyőződése, hogy tiszteletet vív ki a telep lakói közt, ha igazságot szolgáltat. Az sem érdekli, ha tettéért börtönbe kerül, szerinte az is dicsőség. Vele ellentétben Saïd távol tartja magát az utcai csetepatétól. Nem mintha szívlelné a zsarukat, csak épp túl flegma ahhoz, hogy részt vegyen az ilyesmiben. Jobban izgatják a csajok, a drog és a kintlévőségei behajtása. Hubert pedig azt állítja magáról, ő már megjavult, nem érdeklik a balhék. Évek óta dolgozik egy bokszterem kialakításán, miközben arról ábrándozik, hogy otthagyja a külvárosi dzsungelt, és máshol kezd új életet. Persze, túl sok mindent nem tesz érte. Közben mindhárman drogoznak, jönnek-mennek a telepen, ami épp olyan, mint Békás vagy Csepel panelrengetege, csak épp nagyobb. Megspékelve azzal, hogy az etnikumok olvasztótégelye, s mint ilyen, számos nehézséggel bír. Mert a sokszínűség szép, az együttélés viszont cseppet sem könnyű.
A gyűlölet cselekménye szegényes, mondanivalója legkevésbé sem az. Amikor gimnazistaként először láttam, megragadott főszereplői lazasága, bátorsága, szabadsága és szabadszájúsága. Később ráébredtem, nem vakmerő és vagány, inkább kallódó fiatalokról szól, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, akiknek nincsenek céljaik. Ördögi körben vergődnek: szívnak, hogy ne unják halálra az életüket, befüvezve aztán semmihez nincs kedvük, hát unatkoznak. Minden napjuk egyforma, érdektelen dolgokról mesélnek egymásnak, céltalanul lődörögnek. Az ilyen élet ábrázolásához lassú tempójú film dukál, és Kassovitz nem is siet sehová. Még azt sem mondhatjuk, hogy apránként építkezik, jelenetről jelenetre formálja főhősei jellemét. Nem. Kész karaktereket tesz elénk. A külvárosi suhancok ilyenek, és kész. Ezt ma már sokan felróják A gyűlölet hibájául, mint ahogy eseménytelenségét is. Ha azonban reális képet szeretne valaki kapni erről a közegről, bátran nézze meg Kassovitz filmjét!
1995 óta azonban rengeteget változott a világ. Felpörgött, zaklatottabbá vált körülöttünk minden. A francia külvárosokban még több a bevándorló, a feszültség egyre növekszik. A tinédzserek már másként unatkoznak, mint huszonöt éve. Persze, a drog, a lányok futtatása, a területek felosztása, és a kilátástalanság maradt. No meg a rendőrgyűlölet. Miben mások akkor Ladj Ly filmjének antihősei? Technicizáltak, rafkósabbak, tudatosabbak. Sokuk ugyanúgy sodródik az árral, mint szülei generációjának a tagjai, ám a vezérek szabályos karriert építenek a kerületben. Egyikük például Polgármesternek (Steve Tientcheu) nevezteti magát. És talán még az övénél is nagyobb a tekintélye Salah-nak (Almamy Kanoute), a börtönviselt kebabosnak, akit szinte vallásos áhítattal tisztelnek a környékbeliek. Mohamed tanait szilárd meggyőződéssel vallja, és terjeszti bandáján keresztül az egészen fiatalok körében is, amilyen a drónt röptető fiú (Al-Hassan Ly), vagy az akaratlanul minduntalan balhékba keveredő Issa (Issa Perica).
A Nyomorultak ugyan három rendőr szemszögéből beszéli el az eseményeket, főszereplői mégis ezek a fekete srácok, akikről szeretnénk hinni, hogy képesek változtatni az életükön, ám ahogy halad előre a cselekmény, egyre inkább azt látjuk, sorsuk eleve elrendeltetett. Bár Stéphane Ruiz (Damien Bonnard), a környék új zsaruja empátiával közeledne feléjük, rutinos kollégái, a kíméletlen, mindenkit lenéző, fehér bőrű Chris (Alexis Manenti) és a szófukar, fekete bőrű Gwada (Djibril Zonga) figyelmeztetik, ezekkel a srácokkal csak a saját nyelvükön, az erőszakén lehet beszélni. Ők így tesznek nap, mint nap. Chris tehát ugyanazzal a módszerrel akar magának tiszteletet kivívni, amivel Vince A gyűlöletben. Persze, ő okosabb, ezért lelke mélyén tudja, hogy kegyetlenkedése nem elismerést vált ki, hanem félelmet kelt – lásd a színes bőrű diáklányok megalázása –, ami pedig a gyűlölet melegágya. Ám ez nem érdekli, sőt, mintha feldobná, hogy indulatot szíthat két banda közt, hogy aztán a nagy igazságosztó szerepében tetszeleghessen.
Hogy hol, mikor és mivel kezdődött a bevándorló etnikumok és a befogadó ország őslakosainak ellenségeskedése, azt nehéz lenne megmondani. Valószínűleg a gyarmatosításig kell visszatekintenünk. Ami biztos: mindkét fél egyformán hibás benne, hogy elfajultak a dolgok. A migránsok egy része eleve úgy érkezik új hazájába, hogy elnyomóként tekint az őt befogadókra, akik – még az oly toleráns Franciaországban is – szintén előítéletekkel viseltetnek irántuk. S amíg lesznek Vince- és Chris-féle emberek, addig ez az állapot sajnos nem változik. Márpedig mindig lesznek…
Ahogyan A gyűlölet, úgy a Nyomorultak is alig egy nap történéseit dolgozza fel. Ezalatt próbál képet adni a különböző nációk együttéléséről. Míg előbbiben tehát a fiatalok oldaláról ismerünk meg egy szorosan összetartozó hármast, addig utóbbi esetében a rendőrök oldaláról. A Kassovitz-film szereplői kallódnak, és buta, meggondolatlan viselkedésük miatt keverednek balhékba. A Ly-film karakterei határozott céllal róják a kerület utcáit, és néha mintha szándékosan keresnék a konfrontációt. Az egyre dühödtebbé váló Chris párhuzamba állítható Vince-szel, ugyanakkor Saïdhoz hasonlóan pörög és szövegel folyamatosan. A tagbaszakadt Gwada akár Hubert fia is lehetne – ne feledjük, huszonnégy év telt el a két alkotás közt! –, miközben Saïd balansz szerepét tölti be. Ahogy ott a virgonc kis arab igyekszik folyton békét teremteni két veszekedő barátja között, úgy egyensúlyoz Gwada Chris és a csendes megfigyelő pozíciójában az autó hátsó ülésén elhelyezkedő Stéphane közt. Utóbbi visszavonultsága Hubertével rokonítható, ám annál sokkal riadtabban viselkedik, eleinte kimondottan teszetosza, csak a film utolsó harmadában sikerül a sarkára állnia. (Itt kell megemlítsem, a Gwadát alakító, modellként híressé vált Djibril Zonga és a Mali-származású rendező, Ladj Ly fiatalkoruktól ismerik egymást, ugyanolyan környezetben nőttek fel, mint a film hősei, sőt, Ly börtönben is ült emberrablásért és erőszakos cselekedetért. Forgatókönyvíró társa pedig nem más, mint a Christ alakító Alexis Manenti.)
Véleményem szerint Ly jobban árnyalja karaktereit, mint Kassovitz. Nála a legelvetemültebb zsaru is jó fej néhány pillanatra, és a bandatagok sem velejéig romlottak, a maguk módján igyekeznek fenntartani az etnikumok közti törékeny egyensúlyt. Ugyanakkor a legkisebbek sem ártatlan általános iskolások, bármikor készek komolyabb gaztettek végrehajtására. Talán csak a film végén túloz Ly azzal, hogy Issát a Victor Hugo regény Gavroche-ának analógiájaként próbálja beállítani. (Az amatőr szereplők rendkívül hitelesek, ami nem meglepő, hisz gyakorlatilag önmagukat adják.) Kassovitzot részrehajlóbbnak érzem, nála csupán egyetlen belvárosi járőr kedves, az összes többi rendőr akadékoskodó, sőt brutális, három főszereplőjét pedig esendő, nagypofájú kamasznak ábrázolja. Még a mindig hőzöngő Vince-t is megmenti a végzetes bűnbeeséstől. Hősei drogoznak és botrányosan viselkednek kórházban, kiállító-teremben egyaránt, agresszivitásuk tagadhatatlan, mégis oly együttérzéssel tekint rájuk, mintha ártatlan bárányok lennének.
Európai szem számára mindkét alkotásból bántóan hiányoznak a jól megrajzolt női karakterek, ami talán annak tudható be, hogy ez valóban erőteljesen hierarchizált, férfiak uralta világ, amelyben a nők sokadrangú személyek. A francia-magyar rendezőnél a pasik egymást ugrató viccelődéseinek tárgyát képezik a lányok, a Nyomorultakban pedig zaklatások elszenvedői. Hol drónnal videózzák otthoni vetkőzésüket, hol a yard köt beléjük az utcán.
Ami közös a két filmben, az a saját élményekből megírt, ennélfogva természetes hangon megszólaló forgatókönyv, a magabiztos rendezés – Kassovitznak a harmadik munkája volt ez, Ladj Ly-nek az első nagyjátékfilmje, amellyel saját, azonos című rövidfilmjét gondolta tovább –, valamint a humor, és az, hogy a cselekmény harmadlagos a mondanivaló és a karakterábrázolás mögött. A gyűlöletben vontatottan telik a filmidő, a rendező úgy altat, mint Hitchcock tette számos művében, hogy a végén visszakézből arcon vágjon. A Nyomorultakban épp ellenkezőleg: pörögnek az események, jelenetről jelenetre nő a feszültség, erőteljes a fokozás. Vihar előtti csend kontra harcba hívó tam-tam dobok dübögése.
A reményvesztettség érzete mindkét produkciót átjárja, ám amíg A gyűlölet hangulatot villant föl, akár egy vers vagy ballada, addig a Nyomorultak novellafüzérre emlékeztet, epizódszerűen bontja ki a történetet. (Bár utóbbi készült később, történet szempontjából mintha az előbbi előzménye lenne. Egy olyan balhéval ér véget, amilyennel a másik elkezdődik) A befejezés mindkét alkotásnál erős, bár lesznek, akik hatásvadásznak vagy didaktikusnak tartják majd. Érzésem szerint a csúcsponton érnek véget, nincs levezetésük, nincsenek benne elvarrt szálak, mint ahogyan az életben sem feloldhatóak a társadalmi rétegek közti ellentétek. Sajnos ma is félelmetesen aktuális mindkét film.
A gyűlölet: 
Nyomorultak:
