Egon Schiele – A halál és a lányka – kritika


Egon Schiele – A halál és a lányka (Egon Schiele – Tod und Mädchen), rendező: Dieter Berner, forgatókönyvírók: Dieter Berner és Hilde Berger, szereplők: Noah Saavedra, Maresi Riegner, Valerie Pachner, Larissa Breidbach, Marie Jung, Elisabeth Umlauft, Cornelius Obonya, osztrák-luxemburgi életrajzi film, 110 perc, 2016 (12)

Mitől jó egy életrajzi film? Ha kiragad néhány évet, vagy akár egyetlen fontos momentumot a bemutatni kívánt személy életéből, és ezen keresztül ábrázolja a személyiségét? Vagy, ha végigveszi a teljes életutat, és fokozatosan árnyalja a főhőst? Nehéz kérdés. Egon Schiele, osztrák festőművész mindössze huszonnyolc évet élt, igaz, azt elég intenzíven. Lenne mit mesélni róla.

Schiele (1890-1918) a XX. század kiemelkedő figuratív alkotója. Expresszív festményei nyers szexualitástól átitatottak, színvilága, vonalvezetése, teremtőereje teszik egyedi alkotóvá. Már tizenkilenc évesen olyanokkal állított ki, mint Gauguin, Van Gogh, Munch és Kokoschka. Kortársai, köztük Klimt, elismerően nyilatkoztak róla. Az államhatalom azonban nem ölelte a keblére. Pornográfia terjesztése miatt börtönbe zárták, egyik képét a bíróságon a szeme láttára megsemmisítették. Ő azonban képtelen volt megtagadni önmagát – persze, nem is akarta –, szabadulását követően sem változtatott életmódján és festői stílusán. Rövid pályafutása ellenére több száz képet hagyott az utókorra. Szinte folyamatosan alkotott, minden mást alárendelt e tevékenységnek.Néhány ismeretterjesztő filmet követően végre nagyjátékfilm is készült Schiele-ről, 2016-ban Dieter Berner rendezésében. Hogy hazánkban miért csak több év késéssel mutatták be, rejtély. Mindenesetre most megnézhető online, a művészmozik műsorán. (Megjegyzendő: a címben a művész nevét feltehetően azért kellett feltüntetni, mert Roman Polanski 1994-es thrillere, a Death and the Maiden ugyanezen címen került a magyar közönség elé.)
Az alkotás a festő utolsó óráinak megidézésével kezdődik: tágas, szépen berendezett, mégis nyomasztó hangulatú lakást láthatunk. Mindent átjár az elmúlás érzete, csakúgy, mint Schiele (Noah Saavedra) képein. Fullasztó miliő, rémisztő arc. Ám aztán visszaugrunk néhány évet, és csakhamar szertefoszlik a varázs. Megismerjük a pályáján induló művészt és első múzsáját, a húgát, Gertit (Maresi Riegner). Bensőséges viszonyuk máris zavarba ejthetne bennünket, ám ez a szál sajnos nincs kibontva. A forgatókönyvíró páros, Dieter Berner és Hilde Berger – vagy producereik – nem vállalták a kockázatot, hogy a film magasabb besorolást kapjon a tizenkettes karikánál, és ez rányomja bélyegét az egész alkotásra.Legnagyobb problémája Berner művének ez a gyávaság. Egy öntörvényű, egoista, polgárpukkasztó, lázadó személyről, amilyen Egon Schiele volt, lehetetlen félve, szelíden filmet készíteni. Hiába a csodálatos képek (operatőr: Carsten Thiele), a szép aláfestő zene (szerző: André Dziezuk), ha főszereplőnk súlytalan marad. A rendező mintha szépíteni, finomítani szeretne a festő lelkén és életén. Akár, ha egy hentes selyempapírba csomagolná a romlott húst, hátha azzal elterelheti a vásárló figyelmét a romlottságáról. Berner nem elég bevállalós Schieléhez. Talán Pasolini, Fassbinder, Ferreri, az újabb generáció tagjai közül Francois Ozon, Lars von Trier az lett volna. Így sajnos erős hiányérzetünk marad megtekintése után.
Az alkotást nem mentik meg a feledésbe veszéstől a máskülönben eszköztelenül játszó színészek sem. Noah Saavedra-val és Schiele aktmodell szerelmét, Wally Neuzilt alakító Valerie Pachnerrel az élen mind jól teljesítenek. (A két színész több díjban is részesült német és osztrák filmfesztiválokon.) Remekül működik köztük a kémia, a film legemlékezetesebb jelenete a szakításuk. Emellett két momentumot emelnék még ki: az egyik, amikor Schiele a húgával veszekszik az erdőben, a másik, amikor a festő egy korábbi modelljével, a szépséges Moával (Larissa Breidbach) és barátaikkal táncol önfeledten egy vidéki házban, és képzeletében váratlanul megjelenik rég elhunyt édesapja. Érzésem szerint az ilyen pillanatokból kellett volna több, hogy megtudjuk, mi lakozhatott a művész lelke mélyén, milyen démonokkal viaskodott, milyen fájdalmak és kísértések gyűrték maguk alá.Saavedra játékában tetszett, hogy nem túlozza el Schiele karakterét, nem akarja végletesen perverz, pedofil őrültnek beállítani, helyette inkább megmutatja a hétköznapi arcát. Ugyanakkor hiányzik belőle az a szenvedély, ami a festőt megkülönböztette kortársaitól. Erről viszont, ahogy fentebb már írtam, a forgatókönyvírók tehetnek. Alakítása természetes, semmi erőltetett nincs benne, nem rajta múlik, hogy nem kapunk kellően árnyalt karaktert. Schiele visszafogott, már-már félénk feleségét, Edith-et alakító Marie Jung, és annak rámenős nővérét, Adele-t megformáló Elisabeth Umlauft játéka is üde színfoltja a filmnek. Klimt (Cornelius Obonya) viszont kissé „elkent”, jelenléte teljesen felesleges, elég lett volna egy-két mondattal említést tenni róla. Bár abból a szempontból fontos, hogy ő mutatta be kollégájának Wallyt, aki nem csupán modellje, hanem élete szerelme lett.
A film képei szépen megkomponáltak, ám azt, hogy a festő hogyan, milyennek látta az őt körülvevő világot, ezek sem tükrözik igazán, mint ahogy a professzionálisan kivitelezett díszletek és jelmezek is csupán háttérül szolgálnak, és inkább a korszakot ábrázolják, semmint Schiele egyedi látásmódját. Márpedig egy életrajzi filmtől ezt (is) várnánk. Talán érdemes lett volna kettős megoldást alkalmazni az alkotóknak, amelyben megmutatják a valóságot, vagyis azt, amiben Schiele élt, és képei világát, azt az alternatív valóságot, amit fejben alkotott, és vászonra vitt. Egyes képei felvillannak ugyan néhány pillanatra, de ez inkább csak a hiányérzetünket fokozza.

A film számos díja ellenére úgy érzem, Berner enciklopédiát mond fel, minden szenvedély és átélés nélkül. A cselekmény, és vele együtt a múló évek túl gyorsan pörögnek, Schiele életéből csupán felsorolásszerű epizódokat kapunk. A gyerekkoráról sajnos szinte semmit nem tudunk meg. Nincs semmi kibontva, egyetlen jellem sincs elmélyítve. Az alkotás ugyan nem fullad unalomba, de katarzist sem okoz. Kinyitva egy Schiele-albumot, vagy végignézve képeit a neten, talán többet megtudunk róla, mint Berner filmjéből. Mindazonáltal nem mondanám rossz filmnek, csak épp nem okoz maradandó élményt. A kérdésre tehát, hogy egyetlen fontos momentum kiemelésével kell-e bemutatni egy ember személyiségét, vagy a teljes életútja körüljárásával, a válasz, hogy nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy izgalmas, feszes ritmusú alkotás szülessen.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Deborah Feldman: Unortodox – A másik út - könyvkritika
Következő cikk Jolie, Depp, Clooney... 20 sztár és az első alkalom