Visszatérés Epipóba, rendező: Oláh Judit, szereplők: -, magyar dokumentumfilm, 84 perc, 2020. (15)
Szabad élet, szabad préda
A nyolcvanas években létezett egy nyári tábor, amelyik nem olyan volt, mint a többi. Csak évtizedekkel később derült ki, hogy a sokak által tisztelt és szeretett táborvezető aljas módon visszaélt a szülők és a gyerekek belé vetett bizalmával. A Campfilm és az HBO dokumentumfilmjében az egykori táborlakók mesélnek arról, hogyan hatottak az életükre az az ott szerzett élmények. 
Vannak dolgok, amik soha nem változnak; ahogy ma is, a rendszerváltozás előtti (körüli) időszakban is voltak olyan nyári táborok, ahova sikk volt bekerülni. A liberális értelmiség (nem én találtam ki, magukat nevezik így) már nem érte be azzal, ha a gyereket elküldték egy snassz úttörőtáborba, szabadabb, nyugatias szellemű foglalkozásokat akartak. A karizmatikus Sipos Pál által vezetett háromhetes táborba bejutni nem volt egyszerű. Epipónak saját útlevele és himnusza volt, az itt élők titkos nyelvet beszéltek és különböző szertartásokon vettek részt. Megtanulták, hogy a táborban nem nyafogunk, nem panaszkodunk, az itt történtekről pedig nem beszélünk másoknak, mert úgysem értenék, egy titkos társaság elit tagjai voltak ők.
Egy internetes portálon jelent meg először 2014-ben, hogy egy budapesti elitgimnázium tanára azért mondott fel váratlanul, mert fiúkat vont be szexuális játékokba. A cikk végig követi S. pályafutását, aki nem csak tanított és nyaraltatott, hanem ifjúsági műsorokat is készített a tévében, illetve beszámol konkrét esetekről is. Oláh Judit rendező 6 évesen volt először Szendrőn, amikor 10 éves lett, a tábor hirtelen bezárt, melynek okát 25 évig nem is firtatta. Kis bosziként – ahogy a lányokat hívták – minden álma az volt, hogy egyszer igazi boszorkány legyen. A cikkel találkozva egy zárt Facebook csoport tagja lett, ahol hamar a visszaélésekre terelődött a beszélgetés.
A rendező, aki a ráragasztott Közepes nevet a középszerűség élményeként élte meg maga is szemtanúja volt a megleckéztetéseknek és megalázó fenyítéseknek, sőt, olykor őt is büntették, igyekezett láthatatlanná válni és tudomást nem venni a dolgokról. Sokáig azt hitte, ő (volt) az egyetlen, aki szenvedett ebben a táborban. Hozzáállása akkor változott meg, amikor maga is anya lett, így amikor a nyitójelenetben azt látjuk, hogy a lánya táborba készül, még azok is átérzik az aggodalmát, akiknek még nincs gyerekük vagy még nem ekkora és a filmet végig nézve ehhez jönnek még hozzá az általa átéltek.
A zárt csoportból csoporttalálkozó lett és elindult a forgatás. Az interjúkból csak azok kerültek bele a filmbe, melyek a szexuális áldozatokkal készültek, ugyanakkor valamilyen módon minden felhasználásra, beépítésre került. Az egykori táborlakó külső segítséget vett igénybe, két pszichiáter bevonásával és vezetésével pszichodráma csoportként, pszichodráma folyamatként kezelték ezt az egészet, ahol a szereplőknek különböző szituációkban (szertartások, fenyítések, képzeld magad a szüleid vagy éppen Sipos helyébe stb.) kellett felidézniük az élményeiket.
Ez a folyamat nagyon okosan van felépítve és megmutatva. Epipót a szülők nem látogathatták, de a táborvezető olykor kivételt tett, így a rendező édesapja – aki ugyancsak filmes és egy időben együtt is dolgozott Sipossal a televízióban – több felvételt is készített a lányáról. Sipos ugyancsak készített felvételeket, ezeket azonban nem bocsátotta rendelkezésre, de sikerült más forrásból beszerezni. Oláh Judit, vagy ahogy a táborban nevezték, Közepes maga narrálja az eseményeket, az interjúkat is ő készítette, illetve a szüleivel is beszélget az akkori, illetve az újonnan napvilágot látott dolgokról. Az egész Sipos személye és karizmája körül épül fel, akit a híre már messze megelőzött. Van egy jó fej tanár, aki úgy tanít, hogy felteszi a lábát az asztalra, aki megérti a fiatalokat, beszéli a nyelvüket stb. Te azon szerencsések közé tartozol, aki elmehet ebbe a táborba, ahol olyan dolgokat csináltok, amit máshol nem…stb., stb., stb. Talán nem véletlenül sok a hasonlóság a közelmúlt sztorijaival.
Nehéz lenne elfelejteni, mit is éreztem akkor, amikor a fiam először ment több napra kirándulni nélkülünk, szülők nélkül. Hogy melyikünk aludt kevesebbet éjszaka, arról persze lehetne vitázni, de tény, mindenki nagyon izgatott volt. Ekkor már túlvoltunk egy iskolaváltáson, amire azért volt szükség, mert a tanárok és a vezetőség bizonyos dolgokban egyáltalán nem voltak partnerek és úgy éreztük, ez a tanulás és az egészséges fejlődés rovására megy. Borzasztó rosszul esett, hogy ki kell emelnünk a megszokott környezetből és el kell választanunk a barátaitól, de minden egyes ott töltött nap csak fokozta a feszültséget. Később már azt bántuk, hogy ezt nem léptük meg sokkal előbb. Szülőként rengeteg döntést kell meghoznunk, ezek között vannak jók és kevésbé jók és legtöbbször a döntések következményei sem derülnek ki azonnal. Rokonokra, barátokra, ismerősökre bízni a gyereket mindig más, mint kvázi idegenekre, a tanár, a táborvezető elvileg szakember, az ember nem nagyon tehet egyebet, minthogy megbízik benne. A gyerek pedig felnéz rá és tiszteli, ha kellő karizmával bír, vakon követi és isteníti.
A nyolcvanas években voltam tizenéves, mi is rengeteget táboroztunk, de legjobb tudomásom szerint a filmben látottak soha senkivel nem fordultak elő. Nagyapám, aki ügyész volt, később mesélt dolgokról, amikkel munkája során találkozott. Azért csak később, mert egyrészt még túl fiatal voltam, másrészt a bűnözés nem volt összeegyeztethető a szocialista erkölcsökkel, így a maguk idejében nem is nagyon beszélhetett ezekről. A filmet nézve esett le, hogy én ezt az embert és a műsorait rengeteget láttam, azonnal beugrott az arca, a műsorai, a beszélgetések, a stúdió berendezése, a témák, a frizurák, a színek, az akkori viselet. Most itt van ez az ember, aki a hatvanas éveiben jár és aki a rendezett családi háttér mögé bújva aljas módon visszaélt a rábízott gyerekek bizalmával, sokakat egy egész életre tönkre téve. Ez a doku alaposan körüljárja a témát, archív felvételekkel és fotókkal idézi meg a múlt kísérteteit, miközben megszólaltat mindenkit, aki meg akar szólalni. Megmutatja, mit éreztek akkor és mit éreznek most az érintettek, hogyan hatott ez az egész az életükre, milyen terhet cipelnek, milyen felnőtt vált belőlük.
A fanyalgók, áldozathibáztatók magyarázatot kapnak arra (aztán vagy elfogadják vagy nem), miért telnek el évek, évtizedek, amíg valaki kilép az árnyékból. Megmutatja, miért nem tudják egyesek elképzelni mindezt Siposról és miért gondolják egyesek azt, hogy ez az egész csak feltűnési viszketegség, lejárató kampány, hiszen ő mindig olyan rendes volt és különben is, felesége van és gyerekei. Lehetett volna több is, de valószínűleg ennyi embert sikerült megszólaltatni, akik ennyit tudtak, ennyit akartak elmondani. Ettől függetlenül érthető, ha valakinek hiányérzete van, lenne ötletem nekem is, kiket hallottam volna még szívesen, a lényeg azonban el lett mondva, meg lett mutatva, jó eséllyel minden más csak ráerősítene arra, amit a Visszatérés Epipóba megnézése után érzünk. Ma már több írás is megtalálható az ügy kapcsán a neten, ezeket hozzáolvasva elmondhatjuk, hogy valóban teljes képet kaptunk. Sipos három órát beszélgetett a rendezővel, de ennek feltétele az volt, hogy a kamera nem lehet jelen. Ezt követően semmilyen megkeresésre nem reagált. Fontos film, fontos téma ez, igenis dőljenek ki azok a csontvázak, igenis álljanak elő az áldozatok és igenis, elévülés nélkül legyenek elszámoltathatóak a bűnösök.
