Mank – kritika


Mank,rendező: David Fincher, forgatókönyv: Jack Fincher, szereplők: Gary Oldman, Tom Burke, Amanda Seyfried, Charles Dance, amerikai életrajzi dráma, 132 perc, 2020

Fincher apuka (be)intett a túlvilágról

Van abban valami sorsszerű, hogy eddig úgy tűnik, a Mank pontosan azt az utat járja be, amit az Aranypolgár 80 éve már megtett: a maga idejében a közönség nem rajongott érte, a szakma annál inkább. Nagyjából ez érezhető a Mank kapcsán is. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdem azzal, hogy utoljára a Karamazov testvérekkel szívattam meg magam ennyire, akkor azt kérdeztem: ezek után mit érdemes még elolvasni, most azt, mit érdemes megnézni? A Mankon ugyanis nem nagyon találni fogást, ami a történetet-, a színészi alakításokat-, a zenéjét-, vagy a képi világát illeti. David Fincher az apja örökét a tőle elvárt és megszokott igényességgel rakta a “celluloidra”.
A forgatókönyv a 90 éve, 1930. december 6-án született Jack Fincher érdeme. Ezért a Mank is csak annyira lett David Fincher filmje, akár az Aranypolgár Orson Wellesé. Az utóbbi nem készülhetett volna el Herman J. Mankiewicz nélkül, s a Mank sem Jack Fincher nélkül.Mintha a Mankon keresztül azt üzenné: most bemutatom a legnagyobb bábmestereket, akiknek köszönhetően majd’ minden álomgyári mosoly a mocsokban fogant. Fincher papa 20 éve halott, de van még mit tanulni tőle. Az Aranypolgár talán csak egy a sok közül, mert ki tudja, hány alkotás/alkotó végezte ugyanígy. Egy kellemesen nyers, szókimondó, erős dialógusokkal betárazott hatásvadász-mentes mestermű. Semmi giccs, semmi mítoszteremtés, semmi píszí, ezeket még csak nyomokban sem tartalmazza. Technikailag a legapróbb részletekre is odafigyeltek, a tekercsváltást jelző  váltójelre, a hang is szándékosan mono.
“Arról írj, amit ismersz!”- hangzik el a filmben, és Mankiewicz, aki soha nem szorult mások tanácsára, ezt úgy látszik, mégis megfogadta. Nála jobban nem ismerhette más a stúdiók egymás közti hatalmi harcát, a média megsemmisítő erejét, a filmipar prostituáltjait és talpnyalóit, vagy szerencsétlen segédmunkásait, akiket vagy a pöcegödörbe-, vagy épp a rivaldafénybe száműztek, attól függően, hogy kinél mennyire volt süppedős a szereposztó dívány. Persze a gazdasági világválság idején voltak, akik már 2 perc hírnévért is mindent megtettek.Tényleg jól jött volna egy amolyan ki-kicsoda mankó a film mellé, Fincher ugyanis nem igazán foglalkozik azzal, hogy  mennyire vagy kigyúrva a 30-as évek hollywoodi filmes eseményeiből, erre egy milliméter celluloidot sem pazarol.  Ha érdekel, nézz utána, és akit valóban érdekel, szerintem meg is teszi. Egyébként érdemes.
Szóval itt van ez a Mank (Gary Oldman) nevű pasas, aki többször kellemetlen, mint üdítő társaság. Cinikus, kínosan őszinte, kicsit meghasonlott, egy kicsit ugyan ki is égett már, de írózsenije vitathatatlan és hát ahogy mondani szokás, látott már ezt-azt. Tudta ezt Orson Welles (Tom Burke) is, aki tehetség és polgárpukkasztást illetően szintén zenész volt. Mank  filmstúdiók közt botladozva látta, hogyan rothad belülről a rendszer és Hollywood (sosem létező) lelkiismereteként meg is ragadta az alkalmat, hogy kiírja magából. Míg Mankiewicz egy bizonyos emberre fókuszált, Jack Fincher az egész iparágról rántotta le a leplet.Az alig 24 éves Orson Wellest az RKO Pictures csalogatta Hollywoodba, Manket pedig Welles egy victorvillei farmra, hogy “zavaró tényezőktől” mentes helyen (család, alkohol, szerencsejáték) alkothassa meg élete művét, meg hát így utólag Orson Welles nimbuszát.
Az egyetlen kapocs közte és Mank közt John Houseman (Sam Troughton), aki segít haladni a forgatókönyvvel és természetesen mindenben ellentéte Manknek: pontos, precíz, józanéletű, és még az öltönye is makulátlan. Érdekes, hogy Welles a stúdiótól teljes kreatív szabadságot kapott, mindenről ő dönthetett, ő viszont minden, az íráshoz szükséges dologtól megfosztotta Mankot. Ügyes próbálkozás volt.
Vannak, akik azért aggódtak, hogy nem készül el a forgatókönyv, vannak, akik azon, hogy elkészül. A legtöbb veszítenivalója erkölcsi értelemben véve William Randolph Hearst (Charles Dance) sajtómágnásnak és kis patronáltjának, Marion Daviesnek (Amanda Seyfried) volt.

A Mank egyetlen fiktív karaktere Shelby Metcalf, akinek  figuráját Felix Feist Jr.-ról mintázta, ő egyébként természetes halált halt. Itt van velünk a csodálatos Tuppence Middleton, akit Mrs.Mankiewiczként láthatunk,  Irving Thalberg szerepében Ferdinand Kingsley, akire tapadt némi tehetség a faterról (Sir Ben Kingsley) és aki nélkül az MGM nem lett volna az, ami. Több, mint 400 film jegyzi az MGM-nél producerként a nevét. Rövid élete ellenére (37 év) szédületes karriert futott be a szakmájában. Joseph Mankiewicz (Tom Pelphrey) aggódó testvérként próbálja menteni a menthetetlent, ő egyébként többszörös Oscar-díjas rendező lett.A Mank inkább készült az elvetemültebb filmbolondoknak és a szakmának. Nem közönségfilm, az már tuti.
Dialógusokban erős alkotás, volt jelenet, amikor Mrs.Mankiewiczhez hasonlóan én is azt éreztem, ettől hánynom kell. Például amikor L.B.Mayer (Arliss Howard), az MGM elnöke könnyes szemmel arról prédikál a “családjának”, az alkalmazottainak, hogy két hónapig fél fizetésért dolgoznak majd, mindezt annyira hitelesen adva elő,  hogy együttérzően még meg is tapsolják. Bár ne láttuk volna, hogy percekkel azelőtt azzal hencegett, hogy évi egymillió dollárt dobnak ki olyan filmekre, amiket le sem forgatnak! Vagy ahogy Thalberg temetésén krokodilkönnyekkel küszködve a nyilvánosságnak pózol.
Orson Welles és Herman J. Mankiewicz közösen nyerték el az Akadémia díját, amit az RKO Pictures elnöke vett át. Egyikük sem volt ott, demonstrálva ezzel talán a stúdiókról-, vagy az egymásról alkotott véleményüket? Két ennyire öntörvényű és makacs embernél ezt sosem lehet tudni.

Csak nekem fura, hogy korunk egyik legtehetségesebb rendezője David Fincher, már annyiszor bizonyított, mégis eddig csak az Oscar küszöbéig jutott? De engedjük is el az Oscart. Bár most igazán tökösnek kellene lenniük, ha pont ezért a munkájáért ítélnék neki végre. Ezt a filmet csak kevesen úszták meg. Fincher ezzel a filmjével elérte eddigi pályafutása zenitjét, sikerült felülmúlnia önmagát, még ha a közönség egyöntetűen nem is így fog vélekedni.

 

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Worms Rumble – játékteszt
Következő cikk 40 éve nincs közöttünk John Lennon