Az apa – kritika

The Father, rendezte: Florian Zeller, forgatókönyv: Christopher Hampton és Florian Zeller, szereplők: Anthony Hopkins, Olivia Colman, Rufus Sewell, Imogen Poots. Angol-francia dráma, 97 perc, 2020. (12)

Az emlékek alkonya

Anthony Hopkins korunk egyik legsokoldalúbb színészóriása, akit az utóbbi két évben már másodjára jelölnek Oscar-díjra. A két pápában játszott cinikus, de szerethető egyházfő után a színész egy sokkal emberközelibb szerepet vállalt: legújabb filmjében szenilis öregúrként szembesül leépülésének elkerülhetetlenségével. Az apa letaglózó élmény, amire biztosan sokáig emlékezni fogunk.

A demencia napjaink talán leggyakoribb időskori betegsége, kezelésére azonban máig nem született hatékony módszer. Aktualitása miatt egyre több erről szóló film készül, 2020-ban rögtön hármat is bemutattak (Falling, Supernova), Az apa formabontó megoldásaival mégis kiemelkedik társai közül. Florian Zeller író-rendező első nagyjátékfilmjében leépülésről szóló színdarabját viszi vászonra – meglepő kreativitással.

Anthony (Anthony Hopkins) egyedül él londoni lakásában és elmondása szerint kiválóan boldogul magában, ezért hallani sem akar arról, hogy kiköltöztessék. Csakhogy az apja egészségéért aggódó Anne (Olivia Colman) gondozót keres számára. A főszereplő azonban rendre elüldözi a potenciális segítőket, ám szép lassan rádöbben, valami még sincs rendben. Az események teljesen összekuszálódnak a fejében, amiért szüntelenül környezetét okolja. Ez egy darabig olyan hihető, hogy a néző is elgondolkodik rajta, nem Anthony lett-e a körülmények áldozata. A valóság viszont ennél sokkal elszomorítóbb.
A tudatfilmek narratíváját követve a férfi elméjének fokozatos megbomlását főleg saját szemszögéből követhetjük, amit a direktor a hallucinációk és a valóság folyamatos keverésével érzékeltet, ezért sohasem lehetünk biztosak a látottak realitástartalmában. Erre a kételyre ráerősít, hogy olykor külső szemlélőként figyelhetjük a történéseket, ám azt sosem tudjuk, mikor, mert a készítők egyszer sem teszik azt egyértelművé. Ez a szüntelen bizonytalanság és az álomszerű képzelgések szürrealista hatást adnak a mozinak. Ahogy haladunk a cselekményben Anthonyval együtt a közönség sem tudja megkülönböztetni a családtagokat az idegenektől, mivel a szereplők egyik pillanatról a másikra változnak. A helyszínek állandó összekuszálódása tovább bonyolítja az igazság feltárását. Zeller gyakorlatilag semmilyen kapaszkodót nem ad, csak a főhős karórájának jelenléte nyújt némi megnyugvást a nézőknek (és a bácsinak). Mikor az öreg kezén ott a „Rolex” akkor sem lehetünk biztosak benne, hogy most az objektív valóságot érzékeljük. A készítők egészen a csúcspontig vakon vezetik a közönséget, hogy aztán ott végleg eleresszék a kezünket.
Az eredmény nem marad el, a stáblista lepörgése után sem tudunk magunkhoz térni, mivel ennek a mentális problémának az ilyen hű ábrázolása olyan erős benyomást kelt a nézőben, hogy napokig kínzó érzést hagy benne. A legijesztőbb azonban maga a tudat, hogy ezt a betegséget nem lehet elég megrázóan érzékeltetni ahhoz, hogy valóban kaphassunk egy kis betekintést az ebben szenvedők – és szeretteik – fájdalmából.
A mű azonban nem csak érzelmi és narratív szempontból kiemelkedő. Színkezelése szemkápráztató, minden belső tér a kék egyes árnyalataiban pompázik, ami mellesleg szintén megnehezíti a színhelyek megkülönböztetését. Ezen kívül érdemes megfigyelni a néhol ötletes beállításokat (pl. táska és csap perspektíva), valamint a lassú kameramozgással felvett snitteket, amelyek (többnyire) hosszan kitartottak, ami a kevés vágás érzetét kelti bennünk.

Ugyanakkor ez a néhány karakteres, csaknem egy helyszínes kamaradráma-szerű alkotás kevésbé lenne hatásos színészei nélkül, hiszen mégiscsak ők teszik igazán átütővé az egészet. Anthony Hopkins brillírozik a főszerepben, jutalomjátékában az érzelmek teljes palettáját felvonultatja. Egyik pillanatról a másikra változik bájos, de kicsit habókos öregemberből kiállhatatlan, követelőző, marcona pukkanccsá. Egyszer energiabomba vagy aggódó apuka, máskor pedig háborgó, zsémbes vagy kétségbeesett s gyámoltalan férfi. (A hirtelen hangulatváltozások és hallucinációk egyébként gyakori tünetei a Lewy-testes demenciának, tehát még a hitelességben sincs hiba.) Bármikor tűnik fel, uralja a vásznat, végső összeomlása pedig tragikusan őszinte. A záróképsorok úgy is mellbe vágják a nézőt, hogy az már előbb szembesül a tagadhatatlan igazsággal. Egy ilyen alakítás mellett hatalmas bravúr kitűnni, Olivia Colmannak a maga átélhető drámájával mégis sikerült. Az apja miatt nyugtalankodó lányként nyújtott alakítása egyszerre szívszorító és szerethető. Ugyan általában átengedi a reflektorfényt Hopkins-nak, megvannak a maga momentumai. Ha pedig egyszerre vannak jelen, már csak azon tépelődünk, melyikük tudja túlszárnyalni a másikat. A visszafogott, de megérthető figurát játszó színésznő, vagy a demencia miatt ingadozó személyiségű színész alakítása. Ebből a szempontból Hopkins-é a hálásabb szerep, viszont Colman is magabiztosan állja a sarat, így végig tökéletes egyensúlyban maradnak a vásznon.
Florian Zeller első rendezése beváltotta a hozzá fűzött reményeket, egy lehengerlő alakításokkal megtűzdelt, de súlyos drámát kaptunk egy érzékeny témáról, amit még nem láthattunk hasonló formában. A film ugyan nehezen nézhető, és néhol nem képes levetkőzni színpadi eredetét, olykor érezhetően mesterkéltek a párbeszédek, s ráfért volna még egy kis grandiózusság az abszolút katarzis eléréséhez, ám ezeket az apró tökéletlenségeket feledtetik velünk a mű egyedi megoldásai, valamint Hopkins és Colman aranyszobrocskát érdemlő játéka (frissítés: végül Anthony Hopkins legidősebb színészként elnyerte érte az Oscart, de a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában is győzedelmeskedett).

Egy biztos, ez az élmény sokáig velünk marad. Ha másra nem is, arra mindenképp emlékezteti az embert, hogy amíg tehetjük, próbáljunk meg minél több időt tölteni idősödő szeretteinkkel, hiszen sosem tudhatjuk, vajon nem jön-e el az a nap, amikor már nem ismernek meg bennünket.

Hozzászólások

hozzászólás