A korona 4. évad – kritika


A korona (The Crown), alkotó: Peter Morgan, szereplők: Olivia Colman, Helena Bonham Carter, Tobias Menzies, angol drámasorozat, 4. évad (10 rész, 50-60 perc), 2016-, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!  

Di another day

Két lady, a Vas- és Diana uralják a 4. évadot, ami zömében a 80-as években játszódik popkulturális utalásokkal, Falkland-szigetekkel és némi apartheiddel megspékelve. A színvonal töretlen, a szórakozás és a díjeső garantált. Margaret Thatcher 1979-től 1990-ig volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke, A korona 4. évada ezt az időszakot dolgozza fel, érthető módon az uralkodócsalád szemszögéből. Első női miniszterelnökként természetesnek vennék, ha egyfajta dacszövetség jött volna létre Thatcher és a királynő között ebben a férfiak uralta közegben, de erre több okból sem kerülhetett sor.  Egyrészt II. Erzsébet igyekezett távol tartani magát a politikától (vagy legalábbis adni a látszatra), másrészt a két nő nagyon eltérő háttérrel rendelkezett és ennek megfelelően nagyon eltérő módon gondolkodtak a hatalomgyakorlásról és az ország jövőjéről. Kettejük beszélgetései végig kísérik az évadot és a formalitásokon túllépve az is nyilvánvalóvá válik, mennyire másként gondolkodnak a házasságról, az anyaságról és úgy általában a nőiségről.A másik fő motívum Charles, Diana és Camilla háromszöge. A trónörökösről már eddig is sejteni lehetett, hogy sokkal inkább érzelmi analfabéta, mintsem félszeg és jámbor, de most minden kétségünk szertefoszlik. Bár Diana előkelő származású volt, a tizenéves lány takarított, hoszteszkedett és egy óvodában volt kisegítő. Naivitását kezdetben megmosolyogták, ám a nagyközönség a boldogtalan házasságáról és evészavaráról mit sem tudva idővel megkedvelte kedvességét és természetességét. Életet, színeket és hangokat hozott az udvarba, ami megbocsáthatatlan bűnnek számított, a népszerűségről nem is beszélve. Charles és az uralkodócsalád végtelenül ellenszenvesnek vannak beállítva, de még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a valóság még ennél is durvább és kegyetlenebb és nem csak azért, mert még a szintén kívülről érkező Fülöp is elképesztően rosszul kezeli a helyzetet.A negyedik évadban az olyan történelmi események, mint Falkland-szigeteki háború és a dél-afrikai apartheid mellett rengeteg utazásnak is szemtanúi lehetünk, de az uralkodás árnyoldalai is megmutatkoznak, mint pl. egy kiszivárogtatási botrány vagy az értelmi fogyatékossággal élő rokonok eltüntetése a családfáról. Tovább folytatódik az örök második Margit lejtmenete, amikor is az önpusztító életmód kezdi megbosszulni magát. Charles mellett a többi gyerek a korábbiaknál hangsúlyosabban van jelen. Tulajdonképpen mindegyik évad nagyjából egy-egy évtizedet felölelve azt mutatja be, hogy az uralkodó és családja miként néznek szembe a kor kihívásaival, elrohan a világ az alkotmányos monarchia korosodó intézménye mellett vagy képesek felvenni a versenyt, egyáltalán szándékoznak-e felvenni a versenyt. Az utazás már nem kiváltság, egyre több ember lát egyre többet a világból, az információ pedig egyre több csatornán és egyre gyorsabban terjed, gyakorlatilag naprakészen ott van minden háztartásban. A királynő egyre idősebb, egyre kevésbé nyitott a változásra, ezzel együtt egyre több tapasztalata van a hatalom gyakorlásában és azt is jól tudja, hogy amíg kormányok jönnek-mennek, addig ő marad. A reprezentálás is munka, a fényűzés és a pompa nem része a mindennapoknak, az uralkodás rengeteg lemondással és kompromisszummal jár. Irigység és szánalom, ez a kettősség jellemző erre az egészre, ez jön át a képernyőről is, ezt gondoljuk, ezt érezzük, miközben nézzük.Továbbra is grandiózus vállalkozásról van szó rengeteg helyszínnel, korhű jelmezekkel és díszletekkel. A zene nagy változáson ment keresztül a kezdetek óta, mert bár a fennköltség megmaradt, Martin Phipps már-már thrillereket idéző, néhány hangra épülő minimalizmusa állandó feszültséget teremt, ami nem csoda, hiszen ez az éved tele van feszültségekkel. Megjelennek ugyanakkor a korszakot uraló zenei irányzatok is, egymást váltják az ismerős slágerek helyet követelve a királyi dallamok között. A dialógusok jelentős része vélhetően a fantázia szüleménye, az érintetteknek nem sok beleszólása van (volt, lesz) a cselekménybe, azonban egyre több olyan dolog lát napvilágot, ami tovább árnyalja II. Erzsébet uralkodását és annak megítélését. Amit látunk és hallunk, ha nem is pont így, de megtörtént, mindennek oka, előzménye és következménye, utóélete van, amit interjúk, levelezések, naplóbejegyezések, önéletrajzi írások, visszaemlékezések stb. hoznak közelebb a valósághoz.
A színészi játék ezúttal is lenyűgöző, az előző évadból megismert szereplők rutinosan vetik bele magukat a munkába, az újonnan érkező Gillian Anderson (Thatcher) és Emma Corrin (Diana) telitalálat, de pl. Helena Bonham Carter (Margit) Erin Doherty (Anna) is markánsan jelen vannak, emlékezetes alakítást nyújtva. A következő két évad újabb nagy neveket fog elhozni, miközben egyre közelebb kerülünk a mához.

A korona 4. évada elhozta nekünk a nyolcvanas éveket, Joelt, Bowie-t, valamint a Vaslady és Lady Diana nagy pillanatait. A Windsorok egy fikarcnyival sem lettek szimpatikusabbak, de érinthetetlenségük és megközelíthetetlenségük varázsa, az ódon épületek, a méregdrága autók, a fényűző partik és fogadások, valamint a gondtalanság látszata, az arisztokrácia diszkrét bája továbbra is működik, különösen ilyen színvonalon tálalva.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A telefonfülkékre még mindig szükség van a filmekben
Következő cikk Tom Crusie megtapasztalja, hogy minden Félig üres