Kötelező filmek: Visszafordíthatatlan

Visszafordíthatatlan (Irréversible) francia thriller, 97 perc, 2002 rendező: Gaspar Noé, forgatókönyv: Gaspar Noé, szereplők: Monica Bellucci, Vincent Cassel, Albert Dupontel, Joe Prestia

Közel húsz éve került a mozikba a filmtörténet egyik legtöbbet vitatott és legprovokatívabb alkotása, a Visszafordíthatatlan, amely egy vegytiszta, kíméletlenül életszagú munka, eszköztelenségével, vizualitásával és témájával még ennyi év után is képes sokkolni.

Ha valaki érezte már magát csapdába esett, tehetetlen áldozatként, vagy csak „szeretne” a lehető legközelebb kerülni egy ilyen élethelyzethez, nekik (is) ajánlom a filmművészet alighanem egyik legmegrázóbb alkotását, a Visszafordíthatatlant. A film brutalitása a tragédiája is egyben, hiszen a cannes-i bemutatóján több, mint 200 néző és több újságíró már a 45. percben elhagyta a mozit. A filmet Gaspar Noé argentin származású filmrendező jegyzi, nemcsak, mint rendező, ő volt a forgatókönyvíró, az operatőr (Benoít Debie mellett) és a vágó is egyben. Kronológiailag visszafelé játszódik a történet, így aki elég edzett ahhoz, hogy végignézze a film megrázó képsorait, az a pokol legsötétebb bugyrai után betekintést nyer egy alternatív mennyországba is. Erre a filmre tökéletesen igaz az állítás, hogy arccal a mocsokban, az erkölcsi fertőben fogant. A rendező várható módon kapott is érte hideget, meleget, sőt halálos fenyegetést is. A film borzalmas képsorain valóban nehéz túllépni, talán sokaknál emiatt is vérzik el, de azért azt látni kell, hogy Noé semmi újjal nem sokkolt, csak a kegyetlen valóságot ábrázolta szinte dokumentarista módon, amit a kézikamerázás csak erősített. A hatás nem marad el: kimozdít a komfortzónánkból és a zsigereinkig hatol. Engem napokig a hatása alá vont, nőként ez talán nem is annyira meglepő, bár úgy gondolom, nemtől, kortól és lelkiállapottól függetlenül ez a film mindenkit megvisel.
Már a zenéje is egy olyan zaklatott atmoszférát teremt, amely ránk telepszik és csak sejtésünk lehet róla, hogy valami rettenetes végkifejletnek leszünk szemtanúi. A stroboszkópra emlékeztető vibrálásokkal, a kontrollálatlannak tűnő kameramozgásokkal sikerül is a nézőből egy ingerült lelkiállapotot kiváltania. A film zenei rendezője Thomas Bangalter, a Daft Punk együttes tagja volt, aki Beethoven (talán legelborultabb) 7.szimfóniájának 92. opuszát is felhasználta a filmhez. Meglepő, hogy mennyi támadás érte a rendezőt, pedig a Visszafordíthatatlan éppen egy hatalmas, vörösen villódzó felkiáltójel, elsősorban a nők számára. Noé meg is dolgozott e negatív kritikákért, az erőszakos jelenetekkel kimaxolta a brutalitás és a kiszolgáltatottság fogalmát, nem sminkelte a valóságot. Inkább rúgott még egyet a nézőn (legalább akkorát, mint „Giliszta” Alexen), hogy ingerküszöbünket a végletekig feszítse. A film döbbenetes ereje talán abban rejlik, hogy e létező problémát nagyon az arcunka tolva kommunikálja felénk, mellesleg a film a Me Too-mozgalom alapdarabja is lehetne. A hatást csak fokozza, hogy a legtöbb jelenetet vágatlanul vették fel, vagy éppen észrevehetetlen, rejtett vágásokkal operált Noé és az ‘egy jelenet-egy snitt’ elvét követte.
A színészek néha kiestek a szerepükből, rendezői instrukciók hiányában leginkább rögtönöztek, ettől (is) lett ennyire dokumentarista jellegű a végeredmény. A hektikus kameramozgások is rásegítettek erre. Minél inkább közelítünk a kezdéshez, annál cizelláltabb kameramozgásokat alkalmazott. Az egész filmet Super 16mm-es kamerával rögzítették, kivéve azokat a részeket, amelyeket vizuális effektekkel láttak el. Ezeket Super 35mm-re forgatták, a kész filmet végül 35mm-es filmre nagyították fel, hogy a mozik számára is befogadható legyen (ennek oka, hogy a 35mm-es filmnek szebb a rajzolata, „tisztább” a képe, jobb a felbontása). Csak az erőszak-jelenetnél teszik le a kamerát a földre, hogy egy percet se mulaszthass el, hogy lásd, hogy is zajlik valójában egy nemi erőszak, hogyan semmisül meg az áldozat, milyen az abszolút kiszolgáltatott állapot (bizonyos határokon belül persze, hisz nem mutat meg „mindent”, de nagyon feszegeti azokat a határokat). Amikor nincs menekülési útvonal, amikor tudatosul benned, hogy semmi esély megúszni, amikor nem lehetsz hatással a helyzetre, amikor rosszkor voltál rossz helyen. Kőkeményen sokkol majd’ tíz percen keresztül és a néző tehetetlenül nézi, miközben azt várja, hogy valaki tévedjen már arra és segítsen az áldozaton, vagy hívja a rendőrséget, de valahogy vessünk ennek véget. Ehelyett a kamera még mindig mutatja és ami a legszörnyűbb, hogy egy pillanatra sem fordul el semerre sem.
Mintha az orrunk előtt történne mindez (tükröt tartva felénk, hogy sokszor a szemünk láttára zajlik hasonló, de nem teszünk ellene semmit). Tudjuk, hogy 10 perc mennyire hosszú tud lenni, főleg, ha minden pillanata iszonyú. Nyilván mindezt le lehetett volna forgatni 5 percben is és messzebbről is (mondjuk az aluljáró végéből), de akkor nem égett volna minden képkockája a retinánkba. S amikor már fellélegeznénk, hogy vége, rúg még egyet az áldozatba és a tűréshatárunkon. Ekkorra már valószínűleg nincs olyan néző, akiben bármekkora pacifizmus is tombol, ne értelmezné át az önbíráskodás fogalmát.Ennek a jelenetnek a leforgatása a stábot is megviselte, amelyet a Berthier Boulevard 27-nél található aluljáróban vettek fel. A forgatás idejére a nagyobb hatás kedvéért az aluljáró falait vörösre festették, mintegy a pokol ábrázolásaként. Az aluljárót azóta már bebontották egy épülő villamosvonal kedvéért, viszont a meleg klub egy ma is működő szórakozóhely, ami a filmben a Rectum (Végbél) nevet kapta.
A filmet hat hét alatt forgatták le Párizsban, egy kezdetleges forgatókönyvvel ugrottak neki, ami mindössze egy három oldalas vázlat volt. Noé nem is szerette volna kidolgozni, a dialógusokat szinte teljes mértékben a színészekre bízta, így a film szinte a forgatás alatt írta magát. Két húzónevet sikerült megszereznie, Monica Belluccit és Vincent Casselt (utóbbi a film egyik co-producere is volt), akik egy párt alkotnak a filmben és a forgatás idején már (és még) a valóságban is házasok voltak. Bellucci mindig is bevállalós színésznő volt, ebben a moziban azonban felülmúlta önmagát.A rövid forgatókönyv miatt nehéz lenne spoiler nélkül beszélni róla, egy teljesen hétköznapi szerelmespár Alex (Monica Bellucci) és Marcus (Vincent Cassel) életének, közös jövőjének egyetlen éjszaka alatt történő megsemmisülésének lehetünk tanúi. Az erőszaktevőt Jo Prestia színész és kick-boxos alakítja. Maga a rendező is cameózik a filmben, a Rectum nevű bárban látható egy pillanatra (az igazi fanoknak fel van adva a lecke, hogy hol jelenik meg Noé).
Ahogy visszafelé haladunk az időben, mintha egy másik filmet néznénk, egy tökéletes idillt, a boldogság nagyon erős képkockáit élvezhetnénk, bár ne tudnánk, mi lesz a vége. Ha lehetne egy kérésünk a rendező felé, én azt kérném, erősítse meg a hitemet, hogy Alex nem élte túl a történteket. Mert az események visszafordíthatatlanok, akár az idő, ami mindent elpusztít. 17 évvel később Noé elkészítette a film időrendben vágott verzióját, amely egyébként 7 perccel rövidebb az eredeti változatnál, s amit a Velencei filmfesztiválon „Irréversible Straight Cut” címmel versenyen kívül mutatták be.

A Visszafordíthatatlant az 55. cannes-i fesztiválon nagyjátékfilm kategóriában Arany Pálmára jelölték, a díjat azonban Roman Polanski alkotása, A zongorista kapta meg. Ez persze a film értékéből semmit sem von le. Minden, sokak által félreértett üzenete és negatív kritikái ellenére is nagyon ajánlott, örökérvényű filmtörténeti alkotás.