A nagy kékség (Le Grand Bleu) francia-amerikai-olasz filmdráma, 168 perc,1988 rendező: Luc Besson, író: Luc Besson, forgatókönyv: Luc Besson, Robert Garland, Marilyn Goldin, Jacques Mayol, Marc Perrier, szereplők: Jean-Marc Barr, Jean Reno, Rosanna Arquette
Több, mint 30 éve rántotta a nézőt a mélybe Luc Besson kultklasszikussá nemesedett alkotása, A nagy kékség. A franciák imádták, Olaszországban betiltották, míg Amerikának újragondolták. Képi világa lenyűgöző, üzenete megrázó, időtlen alkotás.
1988. májusában versenyen kívül mutatták be Cannes-ban Luc Besson megkerülhetetlen mesterművét, A nagy kékséget. Mire a hazai mozikba eljutott (1990. augusztus 2.), addigra Olaszországban be is tiltották a filmet. Egy biztos: A nagy kékségnek köszönhetően Luc Besson nevét a szakma örökre megjegyezte.
A történetet részben a rendező gyermekkora ihlette. Szülei búvároktatók voltak, ő pedig tengerbiológusnak készült (míg egy búvárbaleset következtében ez az álma meghiúsult), részben pedig a ’60-as, ’70-es évek szabadtüdős merülő félistenei, Enzo Maiorca (Jean Reno, a filmben Molinari) és Jacques Mayol (Jean-Marc Barr) barátsága inspirálta. Luc Besson emlékek, fantázia és valóság elegyéből egy fájdalmasan szép és megrázó erejű alkotást hagyott a filmtörténelemre. A szépség és tragikum keserédes találkozása a film, amely még azokból az időkből való, amikor Besson a kommersz szórakoztatás helyett valóban maradandót alkotott (ez inkább csak karrierje első felére, 1983-1999 volt jellemző), későbbi munkáival már zömmel az eladhatóságot célozta meg. 
A nagy kékség Luc Besson harmadik rendezése, mely, akárcsak Jean Renót, elindította a nemzetközi karrier felé (Reno negyvenéves volt, amikor a filmet forgatták). Ezután jött csak a Nikita, az Atlantisz, a Léon, a profi, Az ötödik elem, a Jeanne d’Arc. Az operatőri munkálatokat Carlo Varini látta el, akivel Besson már az Élethalálharcban (1983) és a Metróban (1985) is együtt dolgozott. Szívbemarkoló zenéje Éric Serra érdeme, ő is gyakori alkotótársa a rendezőnek, mondhatni házi zeneszerzője, hiszen azóta is az ő dallamait hallhatjuk szinte az összes Luc Besson filmben.
“A tenger az enyém.”
Talán ebben a mondatban fogalmazódik meg leginkább a film lényege. Jacques és Enzo számára a tenger jelent mindent. Egy életen át küzdenek vele és ellene, a tenger határozza meg őket, mindent és mindenkit alárendelnek, hogy-akár az életük árán is-meghódítsák a nagy kékséget, s egy olyan elborult és veszélyes sportágban, mint a szabadtüdős (palack nélküli) merülés valóban minden egyes merüléssel meg is kísértik a sorsot. Rendkívül sokrétű film ez a szabadságról, a barátságról, a barátságon belüli rivalizálásról, a magányról, a megszállottságról, emellett egy minden ízében tökéletes alkotás. A dramaturgia, az operatőri munka, a színészi alakítások, a film képi világa, a hangulata, a zenéje, itt tényleg minden nagyon egyben van. Művészfilm és közönségfilm is egyszerre, a rendező itt alkalmazta először a Cinéma du look technikáját, egy eredetileg francia filmes módszert, amikor a látványt és a stílust a történet és a tartalom fölé helyezik.
Jacques és Enzo gyermekkori barátok és a legnagyobb riválisok is egyben, tökéletes iskolapéldái annak, hogy mennyire kettéválasztható a két dolog egymástól. Más helyi értékekkel bír egy barátság és a már megszállottság határán mozgó örökös versengés. Enzo a 15-szörös világbajnok merülő, Jacques “a delfinember” két mindenben különböző karakter. Enzo nagyon olasz, hiú, hangos, míg Jacques visszahúzódó, csendes, álmodozó, fura figura, mintha nem is e világból jönne. Lénye közelebb áll a delfinekhez, mint az emberekhez, a szárazföldön szinte életképtelen, nincs is oka sokáig ott időzni, nagyon lerí róla, hogy nem tud mit kezdeni az emberi kapcsolatokkal. A romantikus vonalat sem tolták túl az alkotók, sőt! Hiába tűnik fel A nő, Johanna (Rosanna Arquette), a tenger misztériumával még ő sem versenyezhet. A lenyűgöző tenger alatti felvételek dacára is egy ponton enyhén klausztrofób érzést kelt a nézőben, ahogy egyre mélyebbre merülünk hol Jacques-kal, hol Enzoval, olyan mélyre, ahol már tényleg csak a sötétség vesz körül minket, s szinte a bőrünkön érezzük a tenger mélyének hidegét, e súlyos képekkel a megszállottság és az őrület mezsgyéjére száműzve a nézőt.
Nem is lehet kérdés számunkra, hogy Luc Besson filmjét miért e két búvárlegenda ihlette. Jacques Mayol volt az első szabadtüdős búvár, aki képes volt oxigénpalack nélkül 100 méter mélyre merülni, később saját rekordját 5 méterrel döntötte meg. Beceneve “a Delfin” volt. Sajnos miután felhagyott a versenyszerű merüléssel, depressziója annyira elhatalmasodott rajta, hogy 2001-ben önkezével vetett véget életének (felakasztotta magát Elba szigetén). Mayolt vizsgálva megállapították, hogy szívverése rendszerint 60-ról 27 ütés/percre lassult merülés közben. Luc Besson volt olyan szerencsés, hogy Mayol részt vállalt A nagy kékség forgatókönyvének megírásában és a technikai kérdésekben is rengeteget segített. Karakterének megformálására esélyes volt Mel Gibson, Christopher Lambert és Mickey Rourke is, a szerepet alig egy héttel a forgatás előtt mégis Jean-Marc Barr kapta meg (sokat nyomott a latban, hogy Barr folyékonyan beszélt franciául és angolul is). A filmet ugyanis először angol nyelven forgatták, és csak később kapott francia szinkront. Luc Besson A nagy kékség idején még egyáltalán nem beszélt angolul.
Enzo Maiorca első mélységi világrekordja még “csak” 45 méter volt. Az apnea (egy levegővel való merülés) határát 72 méterre tolta ki, majd Mayol 75 méterét 80 méterre javította. Már ez is emberfeletti teljesítménynek számított, de Jacques Mayol képes volt mindezt megdönteni, sporttörténelmet írva ezzel: egyetlen levegővel 101 méteres mélységbe merült. Később Enzo is elérte a 100 méteres álomhatárt. Bár Jacques és Enzo szinte centiről centire licitáltak egymás rekordjaira, a filmmel ellentétben nem vallották magukat egymás riválisainak. Még egy apróság, ami nem fedi a valóságot: csak négy évvel ugyan, de Mayol volt az idősebb.
A filmet az 1988-as bemutatója után hivatalosan nem vetíthették le Olaszországban. Ennek oka, hogy Maiorca pert indított a film készítői ellen, szerinte ugyanis az őt alakító karakter ostoba és túlságosan sablonos, semmi köze a valósághoz. Igaz, hogy az olasz szál tele van sztereotípiákkal, de Besson mindezt ízlésesen adagolta. Maiorca megnyerte a pert, s csak 14 év után, 2002- ben (ekkorra már visszavonult) engedélyezte, hogy egy rövidített verzióját bemutathassák Rómában. Sajnos Mayol ezt már nem élhette meg.
Csodálatosan képi világát 35 mm-re forgatták, a tenger alatti jeleneteket egy mesterséges öbölben vették fel, St.Croixban, az amerikai Virgin-szigeteken, legtöbbször egy Natura nevű delfinnel. A forgatás nagyrészt a görögországi Amorgos-szigeteken zajlott, de ezen kívül még Franciaországban, Szicíliában, Peruban, az Egyesült Államokban, a Bahamákon és Spanyolországban is vettek fel jeleneteket. Luc Besson az egyik búvárt alakítva cameozik is a filmben.
A nagy kékség volt a ’80-as évek legtöbb bevételt hozó filmje Franciaországban, míg az Államokban kereskedelmi kudarcra ítélték. Sajnos az alkotók újra is gondolták és egy lebutított verziót készítettek az amerikai piacra. Óva intek mindenkit ennek a változatnak a megtekintésétől, amely pár perc alatt semmisíti meg a film teljes misztériumát és tragikumát. A happy end-nek “hála” így már a tengerentúl is jobban fogytak a jegyek és a popcorn. Éric Serra zenéje helyett Bill Conti is kellőképp simult ehhez a befejezéshez.
A nagy kékséget számos kategóriában jelölték César-díjra: legjobb film, legjobb rendező (Luc Besson), legjobb színész (Jean-Marc Barr), legjobb mellékszereplő (Jean Reno), legjobb filmzene (Éric Serra), legjobb operatőr (Carlo Varini), legjobb hang (Gérard Lamps, Francois Groult és Pierre Befve), kettőt szoborra is váltott (legjobb filmzene és a legjobb hang). Csak margóinfo, hogy a mezőny elég erős volt abban az évben, a legjobb rendező díját Jean-Jacques Annaud kapta A medve című filmjéért.
Luc Besson a filmet lányának, Juliette-nek ajánlotta, én viszont mindenkinek, aki fogékony még a minőségi filmek iránt. A nagy kékség alighanem a rendező legjobb munkája, saját életművén belül is kiemelkedő, idővel klasszikussá nemesedett, időtlen alkotása.
