Fejlesztő: Blind Squirrel Games; Kiadó: SEGA; Platform: PC, Xbox One, PS4, Nintendo Switch
Generációkon átívelő hírnév ide vagy oda, ez a felújítás kissé felemás lett. A Sonic Colors Ultimate leginkább a rajongók játéka lesz
Vannak játékhősök, akik már olyan idősek, hogy gyakorlatilag mindenki számára máshonnan emlékezetesek – így van ez Sonic esetében is. A magamfajta dinoszauruszok természetesen az eredeti, 2D-s epizódokra emlékeznek még a 16 bites konzol korszakból (s azért valljuk be: nem alaptalanul, hiszen ezek alapozták meg a kék süni hírnevét). A friss nemzedék viszont talán már a mozifilmre asszociál, amely elsőre azzal keltett feltűnést, hogy iszonyat módon elbénázták a főhős megjelenését (igaz, aztán kiköszörülték a csorbát, de a film szinte semmilyen módon nem kapcsolódott a játék univerzumhoz és nem lett emlékezetes darab).
Valahol a kettő közt helyezkednek el a már nem klasszikus, 3D-s részei a játék sorozatnak. Ezek minősége már azért részről részre elég hullámzó volt, de ha pusztán üzleti szempontból nézzük, soha nem tudták megismételni a debütáló részek sikereit. Ami miatt érdemes volt kicsit nosztalgiázni, az pusztán azon alapszik, hogy a Sonic Colors Ultimate bizony nem új játék, hanem az imént említett korszak gyümölcse 2010-ből, vagyis pontosabban annak felújítása. Az apropó minden bizonnyal a SEGA kabalafigurájának idén esedékes 30. születésnapja, viszont hogy miért pont erre a játékra esett a választás, az nem tiszta (legalábbis számomra). Ha rosszmájú akarok lenni, akkor egy remaster mindenképp olcsóbb és gyorsabb volt mint egy vadiúj epizód kifejlesztése, ugyanakkor pedig a Colors igenis a jobban sikerült újkori feldolgozások közé tartozik, plusz Wii-n kívül nem jelent meg másra, így talán láttak benne potenciált a kiadónál, hogy a mai játékosok számára érdekes lehet.
Mivel az alapanyag már több mint egy évtizedes, ezért annak bemutatásával nem húznám az időt, nézzük inkább csak a legfontosabbakat dióhéjban. A sztori szerint Doctor Eggman, Sonic örökös ellensége ezúttal egy idegen fajt szándékozik rabigába hajtani. A helyszín egy hatalmas, kozmikus vidámpark, amely kiváló talajt ad a játék hat igencsak színes fejezetének. Klasszikus 2D-s(re hajazó) és third person pályák váltakoznak – ami közös a száguldás, platformokon ugrálás és az elmaradhatatlan gyűrűk gyűjtögetése. Újdonságként viszont bejöttek a különböző színű Wisp power-upok, amelyek vagy sebességben, vagy az ugrálós részeknél, esetleg a harcokban adnak majd hathatós segítséget. Ezek aztán azóta a sorozat elmaradhatatlan kellékeivé váltak
Ami viszont igényel mélyebb kibontást, az az, hogy miként sikerült a felújítás, miben új az Ultimate kiadás. Tartalmilag mindenképp említést érdemel az új power-up (Jade Ghost a Team Sonic Racingből), valamint a Rival Rush mód amelyben Metal Sonic ellenében kell bizonyítanunk. Egy újfajta, gyűjthető érme is akad, amiből különféle dolgokat vehetünk majd (nem egy épp a filmből lesz ismerős). Természetesen a grafika sem maradt érintetlen és szerencsére nem csupán annyi történt, hogy valaki feljebb tolt egy potmétert a felbontást illetően. Pár dolog láthatóan újra lett modellezve, természetesen jobb minőségűre cserélődtek a textúrák és helyenként az árnyékokat, bevilágítást is megigazították a fejlesztők.
Sajnos viszont negatívumokról is beszélni kell. Annak idején a Wii változat szinte csodaszámba ment, azonban sajnos a játékmenet nem igazán öregedett jól. Alapvetően aki vevő a Sonic-féle őrült pörgésre, az most is jól fog szórakozni, de egyes részek inkább hasonlítanak egy mobilos endless runnerre és mai szemmel kevésbé izgalmasak. További fájdalom, hogy az átvezető videókon hiába políroztak kicsit digitálisan, maradtak alacsony felbontású, igencsak múltidéző darabok (nagyon kilógnak a játék egészéből – jobb lett volna újraalkotni őket).
A legnagyobb probléma azonban a különféle bugok és glitchek jelenléte. A leginkább érintett platform a Nintendo Switch ilyen téren, ott szinte a játszhatatlanságot súroló problémák léptek fel az internetes beszámolók szerint. Szerencsére mi Xbox Series X-en néztük meg Sonic új kalandját, ahol jóval barátibb a kép, igaz így is van miről beszámolni. A kisebbik gond, hogy akad néhány tereptárgy, vagy textúra, ami későn rakódik ki, de ezek csak a vájt szeműeknek fognak feltűnni. Az viszont nagyon zavaró, hogy a játék hajlamos egy másodpercre, vagy annak törtrészére beakadni. Mondanom sem kell, hogy ez egy sebességről és őrült száguldásról szóló platformerben kiábrándító tud lenni. Könnyen lehet, hogy a gondot az okozza, hogy nem SSD-re, hanem külső tárhelyre, vagyis egy “mezei” harddrive-ra pakoltam fel a játékot. Ez azonban aligha lehet jogos védekezés a készítők részéről, ugyanis egy több mint tíz esztendős játék, tisztességes, de nem igazán nagy ívű remasterének illene jól futnia egy előző generációs hardware környezetben is.
Summa, summárum: a Sonic Colors Ultimate leginkább a rajongók játéka lesz. Aki anno szerette azért, akinek Wii-n kimaradt azért, aki pedig most ismerkedik a szériáért, az azért haraphat rá. Sajnos aki viszont szimplán csak egy jó platformerre vágyik, annak lehet máshol kell keresgélnie, vagy lejjebb kell adnia a vágyait. Lehet hogy egy menő indie csapatot kéne megnyerni, hogy vérátömlesztéssel rázzák fel a kicsi punnyadó franchise-t?
Legutóbb ezt teszteltük:
