A francia kiadás (The French Dispatch), rendezte: Wes Anderson, szereplők: Timothée Chalamet, Jeffrey Wright, Elisabeth Moss, német-amerikai romantikus vígjáték, 108 perc, 2020., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Na mi újság?
Egy soha nem létezett újság utolsó számába lapozunk bele, ahol minden, de minden megtörténhet. A valóságként tálalt szürreális történetekkel Wes Anderson megmutatja nekünk, milyen is az, amikor az alkotó halálosan beleszeret a saját művébe.
Mikor egy kitalált francia kisváros kitalált újságjának kitalált alapító főszerkesztője elhalálozik, utolsó kívánsága az, hogy szeretett újságja ne létezzen többé. A szerkesztőség tagjai összegyűlnek, hogy a gyászban osztozva összeállítsák az utolsó számot. A francia kiadás nem más, mint az újságírók utolsó cikkeinek megfilmesítése, melyeket tartalmilag a helyszín, a kisváros köt össze. A szerzők mindegyike a szakma krémjéhez tartozik, ehhez mérten kellően magabiztosak és furcsák, akárcsak a történeteik.
Van, aki biciklivel járja a várost és közben jegyzetel (Owen Wilson), nem egyszer a saját maga és mások testi épségét kockáztatva. Aztán itt van a pszichopata gyilkos (Benicio del Toro) sztorija, aki a börtönben festeget, a múzsája pedig nem más, mint az egyik női börtönőr (Léa Seydoux). Alkotásaira neves műgyűjtők is felfigyelnek, de nem olyan könnyű dűlőre jutni vele. A diáklázadás résztvevői (Timothée Chalamet) a polgármesterrel vívott sakkjátszmában döntik el, kinek van igaza, miközben újra és újra nekiállnak megfogalmazni követeléseiket, a rendfenntartó szervek pedig egyre türelmetlenebbül várakoznak. A rendőrfőnökre (Mathieu Amalric) egy mesterszakács süt-főz (akinek ez volt minden álma), ám egy napon a tökéletes idillt megzavarja, hogy a fiát elrabolják.
Wes Anderson az évek során egy egyedi és különleges világot teremtett, ami annyira megosztja a nézőket, hogy nem nagyon van középút. A rendező új filmjének híre még mindig képes az egész A kategóriát felbolygatni, nem csoda, hogy a legapróbb szerepekben is olyanokat látunk, mint Edward Norton, Christoph Waltz, Rupert Friend vagy Saoirse Ronan (tényleg a teljesség igénye nélkül). Sikk szerepelni ebben a mesében, mint ahogy sikk hülyére venni a kedves a kedves nézőt, de hát melyik film őszinte velünk?
Valahol már azt is olvastam, ha tetszik, akkor ezzel csak a képzelt felsőbbrendűségemet kívánom hirdetni, ha ez így van, büszkén vállalom, mert nekem bizony tetszett, ahogy sokadjára mondja el ugyanazt, miközben szenvtelenül megy át az egész önimádatba. Történeteket mond el, melyekről egyszerre akarja elhitetni velünk, hogy igazak és hogy nem azok. Nevekkel, időpontokkal, helyszínekkel dobálózik, mintha mindez a valóságban is megtörtént volna, de mind az elmondottak, mind pedig azok ábrázolása egyértelműen azt követeli meg tőlünk, hogy egyetlen szavát se higgyük. Van, hogy a „Haver, csak szívatlak!” érzés jó, mert egy önmagából kifordult világban élve miért ne élvezhetnénk egy önmagából kifordult filmet?
Nem ígérem, hogy egyszer nem fogom megunni ezt a stílust, ezt a világot, de egyelőre még élvezem és talán egy kicsit perverz módon azt is, hogy más már nem vagy soha nem is. Nem is a szerkesztőségi élet bemutatása miatt éreztem közel magamhoz, hanem sokkal inkább amiatt, mert nem akar biztonsági játékot játszani, nem akar egyszerűsíteni, közérthetővé és befogadhatóvá tenni semmit és különösen nem keresi a kegyeimet, amit egyébként utálok. Kicsit olyan, mint egy nagy ivászat vagy zabálás, tudod, hogy baj lesz belőle, tudod, hogy még megbánod, de csak azért is csinálod és bár megfogadod, hogy soha többet, az első adandó alkalommal újra megteszed. Aztán ahogy öregszel, egyre kevésbé bírod, egyre kevésbé élvezed közben és egyre rosszabb utána, mígnem tényleg leszoksz róla. Majd egyszer. 
