Tizenkét dühös ember/ 12 Angry Men fekete-fehér amerikai filmdráma, 1957, rendezte: Sidney Lumet, forgatókönyv: Reginald Rose (saját írása alapján), operatőr: Boris Kaufman, szereplők: Martin Balsam, John Fiedler, Lee J. Cobb, E.G.Marshall, Jack Klugman, Ed Binns, Jack Warden, Henry Fonda, Joseph Sweeney, Ed Begley, George Voskovec, Robert Webber. Játékidő: 100 perc.
„Mindig van egy akadékoskodó!”
Közel 70 éve mutatták be először Reginald Rose azonos című regényének filmadaptációját, Sydney Lumet első nagyjátékfilmjét, a Tizenkét dühös embert. Ennél szebb pályakezdést aligha kívánhattunk volna a rendezőnek, csodálatos karrierjének (Serpico, Kánikulai délután, Hálózat, Az ítélet) e darabját máig a tárgyalótermi drámák etalonjaként tartják számon. A filmet az Amerikai Ügyvédi Kamara is elismerte, amiért hozzájárult az amerikai igazságszolgáltatási rendszer jobb megértéséhez. Ma már nehezen hisszük, hogy e megkerülhetetlen alkotás a bemutató évében kereskedelmileg elhasalt, emiatt a film egyik szereplője és producere, Henry Fonda sosem kapta meg a gázsiját. A film aktualitása azóta sem kopott, 40 év után újra is forgatták olyan kiváló színészekkel, mint Jack Lemmon, vagy James Gandolfini, én mégis elsősorban az 1957-es változatot ajánlom. Ott van a kötelezők között!
Mindkét feldolgozás forgatókönyvét Reginald Rose az eredeti művéből írta újra, a történetet pedig személyes élménye ihlette, az író maga is esküdt volt egy gyilkossági ügyben. Műfaját tekintve tárgyalótermi dráma, azonban csupán a film első pár perces jelenete játszódik a tárgyalóteremben, s a vádlottat is csak egyetlen rövid felvételben láthatjuk. Magáról a tárgyalásról csak a bíró esküdtszéki vádját mutatja meg, amelyet olyan közönnyel ismertet, mintha nem is egy ember életéről lenne szó. Nem hallunk sem ügyészt, sem védőt. Talán semmi szándékosság nem volt mögötte, de az említett első jelenetet a 228-as számú tárgyalóban vették fel, ha összeadjuk a számokat, a végeredmény tizenkettő.
Az esküdtek amerikai állampolgárok, akik egzisztenciájukat tekintve a társadalmi ranglétra legkülönbözőbb fokain állnak (középiskolai labdarúgóedző, bankár, üzletember, tőzsdeügynök, szociális munkás, szobafestő, kereskedő, építész, órás, reklámszakember). Ebből már sejteni lehet, hogy különböző értékrendek feszülnek majd egymásnak.
Ez a 12 esküdt, mint 12 feddhetetlen férfi vonul vissza egy kis szobába, hogy a tanúvallomások és bizonyítékok ismeretében egy fiatal fiú életéről, vagy haláláról döntsenek. (Lumet-nél később másik szintén 12 ember „szolgáltat igazságot” a Gyilkosság az Orient Expresszen máig legjobb adaptációjában). A vád: előre megfontolt, szándékos emberölés, apagyilkosság. Az ítélet: villamosszék általi halál. Az ügy azonban csak akkor tekinthető lezártnak, ha mind a tizenketten azonos véleményre jutnak, vagyis 12 bűnös, vagy 12 nem bűnös szavazat esetén. Hatalmas felelősség nehezedik rájuk, ennek ellenére kezdetben félvállról veszik az egészet, de amilyen felületesen állnak az ügyhöz, végül olyan aprólékosan, darabjaira szedve minden lehetséges szemszögből vizsgálják meg azt.
Politikai korrektség szempontjából nem ez a filmtörténet leggerincesebb alkotása, amellett, hogy egyetlen női-, illetve afroamerikai szereplője sincs (a 40 évvel későbbi változatban már nagyon odafigyeltek erre), a vádlott egy 18 éves, bevándorló családból származó fiú, aki hol lelencházban, hol javítóintézetben nevelkedett, szóval a srác erős hendikeppel indul az ’50-es évek Amerikájában. A vád szerint megelégelte az apja testi-lelki terrorját és egy este négy hüvelyk mélyen beledöfte a kést. A tanúk beszámolói, az indíték és a tárgyi bizonyítékok alapján 11-en gondolkodás nélkül bűnösnek ítélik. De „mindig van egy akadékoskodó”- hangzik el az első szavazás után.
A 8-as számú esküdt (Henry Fonda) az egyetlen, akinek kétségei vannak a fiú bűnösségét tekintve (vagy inkább a bizonyítékokat és az eljárást illetően), s némi zúgolódás után sikerül rábírnia a többieket, hogy legalább egyszer átbeszéljék az esetet. Az ügy megvitatása nagyon nehézkesen indul, mindenki sietne a dolgára, felesleges időpocsékolásnak tartják átbeszélni ezt a számukra oly nyilvánvaló gyilkosságot, ráadásul iszonyú kánikula tombol, a ventilátorok nem működnek, ingerküszöbük egyre alacsonyabb. Hogy haladjanak, megpróbálják meggyőzni a 8-as esküdtet a fiú bűnösségéről. Csakhogy ő nem a fiú ártatlanságában hisz, csupán kételyei támadtak afelől, hogy bűnös. De vajon akkor is ilyen felületesen járt volna el az ügyész, ha nem egy bevándorló ül a vádlottak padján?
A film nagyon erős karakterfejlődés szempontjából is, ízlésesen adagolja az egyes szereplők megértéséhez, vagy meg nem értéséhez szükséges pro és kontra érveket. A rendező apránként fejti le róluk a rossz berögződéseiket, az előítéleteiket, a személyes sértettségüket, hogy képesek legyenek objektíven ítélni meg az esetet, amely idővel már rég nem a gyilkosságról, hanem sokkal személyesebb drámákról szól.
Van, aki meginog, van, aki észérvekkel változtat álláspontot, vagy dacból kitart mellette és olyan is akad, aki a következő szavazáson csak azért voksol másként, mert így reméli, hogy még odaér a baseballmeccsre.
Összesen hatszor szavaznak a film során, amely mindig vádaskodásba, egymás sértegetésébe torkollik. Pont ezek a személyes konfliktusok és a dialógusok adják a film feszültségét. Aki nagyon figyel, az a papírok egymásra helyezésének sorrendjéből kikövetkeztetheti, hogy a második, titkos szavazáson melyik zsűritag változtatta meg szavazatát, mielőtt az kiderül. Az első szavazás tizenegy az egy ellen (talán a néző a tizenkettedik), innen kell eljutniuk a teljes egységhez.
A film operatőre Boris Kaufman volt, aki a kameraállásokkal tökéletesen adta vissza a hangulatot. Először szemmagasság felett, felső gépállásból filmezett, kicsinek és esendőnek mutatva a szereplőket, majd szemmagasságból mutatták őket. Ahogy egyre jobban megismerjük az esküdteket és egyre mélyebbre ásunk az ügyben, annál több a közeli felvétel, mintha maga az operatőr is leült volna közéjük tizenharmadiknak. A film elején – érzékeltetve a bíróság épületének, mint a hatalom szimbólumának nagyságát – alsó kameraállásból (békaperspektívából) vették fel a jeleneteket.
A színészek közül Henry Fonda melllett Lee J. Cobb nyújt lenyűgöző alakítást, de a többiek is a tudásuk legjavát adják. A szereplők között három Oscar-díjas színész (Henry Fonda, Martin Balsam és Ed Begley) és két Oscar-jelölt (Jack Warden és Lee J. Cobb) is van. A 11. számú esküdtet alakító George Voskovec egyébként maga is bevándorló családból származott, két évvel a film forgatása előtt kapta meg az amerikai állampolgárságot. Martin Balsam ismerős lehet Alfred Hitchcock Psychójából, mint Milton Arbogast. Ed Begley később Az ifjúsági édes madara című filmért-, Martin Balsam az Ezer bohócban nyújtott alakításáért kapta meg a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart. Henry Fonda-t sem ezért az alakításáért díjazta az Akadémia, de a Tizenkét dühös embert a három legjobb filmje közt tartotta számon. Kiváló színészi játékát tekintve ki gondolná, hogy a 12. esküdtet alakító Robert Webbernek ez volt az első-, míg a 9. esküdtet játszó Joseph Sweeney-nek az utolsó filmszerepe. Jack Klugman (5. esküdt) 2012-ben bekövetkezett halálával pedig az utolsó dühös ember is elment közülünk.
A filmet három Oscarra jelölték (legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv), s bár egyik jelölést sem váltotta szoborra, a Tizenkét dühös ember máig az egyik legmegrázóbb erejű kamaradráma, erkölcsi bizonyítvány rólunk, emberekről.
Az előző kötelező film:
