Erőltetett menet (Ascension), rendezte: Jessica Kingdon, szereplők: -, amerikai dokumentumfilm, 96 perc, 2021.
Nem kicsi, nem olcsó
Az amerikai gyáregység egy kínai tulajdonban álló amerikai vállalat hétköznapjain keresztül mutatta be az eltérő gondolkodásmódból fakadó konfliktusokat és azt, hogyan is kell elképzelnünk a kínaiak világuralmi törekvéseit; dokumentumfilmjükért az alkotókat 2020-ban Oscar-díjjal jutalmazták. A kínai-amerikai rendezőnő, Jessica Kingdon Erőltetett menet című alkotása Kínába kalauzol minket, ahol beosztottat és vezetőt, szegényt és gazdagot egyaránt erre a világuralomra kondicionálnak. A film, melyet a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon nézetünk meg, ugyancsak esélyes az Oscar-díjra.
Kínáról mindenkinek van valami elképzelése és véleménye, de ezek többsége az iskolában tanultakon, a – sokszor nem is kínai – mozifilmeken és az itt élőkkel való interakcióinkon alapul. Az ország rendszeresen szerepel a hírekben, de oda bejutni és átfogó képet nyújtani a valóságról nem egyszerű feladat. Hallunk ezt-azt, látunk ezt-azt, de mindezek csak részigazságok. Az Erőltetett menet a kínai-amerikai rendezőnő nagyapjának versével nyit (és végződik), a film eredeti címe, az Ascension, vagyis Felemelkedés is innen ered. Nem ástam bele magam a forgatás részleteibe, de feltételezem, hogy annyit láttat az országból, amennyit láttatni engednek belőle. És hogy ez elég-e? Szerintem igen. A mindenre kiterjedő, átfogó képhez ugyan kevés, de ahhoz képest, amit az átlagember tud Kínáról, rengeteg új és érdekes információval szolgál.
Ez részben annak köszönhető, hogy sok kis jelenetet kapunk, melyek szereplői rendkívül sokfélék. Az országra még ma is úgy tekintünk, ahol olcsó a munkaerő és ahol mindent lemásolnak, pedig ez ma már egyáltalán nem igaz. A nyitójelenetben munkaerőt toboroznak és a napi 10 ezer forintnak megfelelő bérezés egyáltalán nem hangzik rosszul. Az emberek hatalmas tömegbe verődve várakoznak arra, hogy feljussanak valamelyik buszra. A rendezett munkakörülményekkel és jó fizetéssel kecsegtető állások mellé a jelentkezők természetesen kapnak egy csomó kikötést és feltételt is (magasság, tetoválás, testékszer, fogak stb.). A dokumentumfilm gyárakba, gyáregységekbe visz el minket, ahol a legkülönfélébb termékeket állítják elő és ami azonnal szembetűnik, azok az arányok. Minden sokkal nagyobb és sokkal több, mint amit – európai szemmel – megszoktunk. A munkások dolgoznak, mint a güzü, de mivel ők is emberek, ugyanúgy klikkesednek, kritizálják a kollégákat, a menedzsmentet, a béreket és a körülményeket, mint bárhol máshol a világon. A morgolódást leszámítva a szorgalom, a monotonitás tűrés, a munkatempó és a tökéletességre való törekvés ámulatba ejtő, az ittenivel össze sem hasonlítható. 
Mindennek kettős célja van, legalábbis ezt kommunikálják a lakosság felé. Az egyik az egyéni boldogulás, az önbecsülés, az előbbre jutás lehetőségének ígérete, a „ha kellően szorgalmas vagy, lehet belőled bárki és elérhetsz bármit” rizsa. Ebbe úton-útfélen belebotlani, ez megy a tévében, a rádióban, a hangosbemondóban, az utcán, a gyárakban…mindenhol, és ha nem lenne elég, tele is plakátolják vele az országot. A másik cél sokkal magasztosabb: legyünk mi kínaiak a világ vezető hatalma és ehhez mindenkire szükségünk van, adj bele hát apait-anyait. Ehhez persze nem csak kétkezi munkásokra van szükség, hanem szakemberekre, vezetőkre is, akikkel igyekeznek megismertetni a nyugati gondolkodásmódot, szokásokat, életvitelt stb. Külön képzésben részesülnek azok, akik rendszeresen járnak Nyugatra vagy találkoznak nyugati emberekkel és mivel igencsak eltérő kultúráról van szó, a késsel-villával való evéstől az ölelkezésen, integetésen át az egyszerű mosolyig mindenre odafigyelnek. A gazdagoknak komornyikokra, testőrökre, személyzetre van szükségük, akiket ugyancsak megtanítanak mindenre és mivel maguk a gazdagok is a nyugatiakat majmolják, az őket kiszolgálóknak is meg kell ismerkedniük ezekkel a dolgokkal.
Esetünkben a kamera és a mikrofon csak rögzít, majd megmutat, kívülállóként van jelen, nem tesz fel kérdéseket, nem mondja meg, mit gondolj és csinálj. Munkahelyi és vacsoraasztal körüli beszélgetésekbe kapcsolódunk be, gyári munkásokat látunk, komornyikokat, testőröket, jutyubereket, tiktokereket, influenszereket, trénereket és kócsokat, közép- és felsővezetőket, hivatalnokokat, üzletembereket, egyetemistákat…kínaiakat. Megtudjuk, hány fog látszódhat ki, ha egy üzleti megbeszélésen mosolygunk, mint ahogy azt is, hogy melyik árnyalat illik legjobban a szexbaba mellbimbójához, ha azt egyik vagy másik országba szállítják. Az arányok félelmetesek, milliószámra állítanak elő mindent részben saját maguknak, részben mindenki másnak a világon. Mindenkinek helye van ebben a rendszerben és ennek megfelelően kondicionálják, hogyan hozhatja ki magából a legtöbbet. Persze gondosan ügyelnek arra is, hogy ne akarjon már mindenki milliomos enni.
A társadalom nem egységes, ugyanakkor semmi sincs kőbe vésve, létezik az átjárás az egyes osztályok között, felemelkedni és lecsúszni ugyanúgy megvan az esély. Rengeteg az újgazdag, akik mindenből a legjobbat akarják. A Nyugatot majmolják, de úgy, hogy a Downtown Abbey csokornyakkendős-frakkos romantikája keveredik a digitális korral, a csúcstechnológiával. Kína olyan, mint egy hatalmas organizmus, amelyik fel akarja falni a világot (részben már meg is tette). Miközben látszólag az egyén személyes boldogulása és megelégedése is fontos, mindenki egy nagy cél érdekében hajt, ez pedig a világuralom. Mindenkinek van egy főnöke, akinek ugyancsak van egy főnöke és így tovább. A párt irányít, de ma már a fogyasztó dönt, ilyen a hibrid kommunizmus. A párt, amelyik megfigyel, lehallgat, osztályoz, pontoz, rangsorol, (ki)értékel, büntet és jutalmaz. A fogyasztó pedig lesi a netet, hol tart éppen a telefontokja. Ha Kínában az átlagember fogyasztása eléri az amerikaiét, az ötszörös szorzót jelent. Már pedig el fogja, sőt. Elgondolkodtató, ugyanakkor nem lehet senkit elítélni amiatt, hogy jó akar élni. Szép, új világ. A film elején van egy jelenet, ahol emberek mennek át a zebrán. Aki a tilos jelzés ellenére teszi ezt, máris láthatja magát egy hatalmas kijelzőn az út túloldalán és biztos lehet benne, a retorzió nem marad el. Nehogy elfelejtsük akárcsak egy pillanatra is, melyik országban járunk.
Az Erőltetett menet bejárta az egész világot és mindenhonnan díjakkal tért haza. Egy ilyen hatalmas országot nem lehet másfél órában bemutatni és bár nem látunk embereket a rizsföldeken, nem látunk szétvert tüntetéseket és nyomornegyedeket, nem marad hiányérzetünk, mert kapunk helyette mást. Megmutatják nekünk azt, hogy hol és hogyan készül aza sok minden, amit nap, mint nap használunk a gagyitól a csúcstechnikáig. A film nem foglalkozik a politikával, nem bombáz minket adatokkal, nem kritizál, nem ítélkezik és nem bocsátkozik jóslatokba, nincsenek kérdések, nincs narrátor. Az emberek egymás között beszélgetnek, ami tulajdonképpen banális dolog, de mivel nem látunk minden nap egymás között beszélgető, Kínában élő kínaiakat, az újdonság erejével képes hatni. Teszi mindezt gyönyörűen felvett képekkel, jól megválasztott zenei aláfestéssel, jól elkapott és egymás mellé illesztett pillanatokkal. 
