
Elsaabott életek
Az özvegy színházi rendező 15 éve vezeti szeretett autóját, nem csoda, hogy rendesen kiakad, amikor egy felkérésnek eleget téve sofőrt is adnak mellé, aki ráadásul egy fiatal lány. A Vezess helyettem bejárta a világ legrangosabb fesztiváljait rengeteg díjat és jelölést begyűjtve, hátravan még az Oscar-gála, ahol négy alkalommal is izgulhatnak az alkotók. Szép film, jó film, de a háromórás játékidő harakiriért kiált.
A színpadi színész és rendező Jaszuke (Hidetoshi Nishijima), valamint felesége, a televíziós forgatókönyvíró Oto (Reika Kirishima) meglehetősen furcsa módon élik meg a kreativitásuk. Oto szex közben meséli el ötleteit, amit együtt alakítanak, de ebből másnapra semmire sem emlékszik. Mindent a férj jegyez meg és diktál le, akit ez a közös történetszövés ugyancsak inspirál a munkája során. Jaszuke egyedi stílusát leginkább az határozza meg, hogy színészei nem mind beszélnek japánul, ezért a közönség a darabot feliratozva nézi. Engem ez végtelenül idegesítene, ám úgy látszik, másoknak nagyon bejön, mert a világon mindenhova meghívják rendezni, zsűrizni és tanítani. 
Sok filmet láttam már, de nem emlékszem egyetlen más alkalomra sem, hogy 40 perc elteltével jelenjen meg a főcím. Amit addig látunk, az Jaszuke és Oto története, maga a színházi munka csak ezután kezdődik el. A Ványa bácsi kiválasztott színészei a rendező furcsa szokásának megfelelően vegyes képet mutatnak, még a japánul beszélők is az ország különböző régióiból származnak, de van, akinek mandarin az anyanyelve, az egyikük pedig néma és csak a koreai jelbeszéddel tud kommunikálni. A próba így japánul, angolul és koreai jelbeszéddel történik, ez egyébként egy nagyon érdekes szála a cselekménynek (még azok számára is, akik egyébként otthonosan mozognak a színházi közegben), bár irgalmatlanul hosszúra van eresztve, akárcsak minden más.
Fontos szál Jaszuke és Miszaki kapcsolata is, akik a főnök-beosztott viszonyból próbálnak meg kitörni, különös tekintettel a köztük lévő korkülönbségre és a szigorú japán etikettre. A férfi szereti az autóban a darab szövegét hallgatni, ám a minden nap megtett kétszer egyórás út magával hozza az egymás jobb megismerése iránti vágyat és ahogy megtörik a jég, feltárul mindkettőjük múltja a másik és a nézők előtt. A fiatal lánynak nem volt könnyű élete, igazából most sem az, a férfi – aki tulajdonképpen az apja lehetne – pedig egy magányos valaki, aki csak a színháznak él, tele bizonytalansággal és keserűséggel. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, egyfajta terápiaként tekintenek a beszélgetésekre, melyek során rengeteget tanulnak egymástól és magukat is jobban megismerik.

A film nagy drámák és széles gesztusok nélkül mutatja be, ahogy emberi sorsok, utak keresztezik egymást és a szereplők élete értelmet nyer, a céltalan bolyongásuk véget ér. Japánosan minimalista, igazából még a katarzist is magába fojtja és bár egyetemes emberi érzésekről mesél, erősen jelen vannak benne a helyi szokások és a kultúra, na meg az ottani emberek büszkesége, vagyis minden, amitől egy kicsit furcsának és egzotikusnak tartjuk őket, illetve a filmjeiket.


