Út a díjesőig - kritika - A Hetedik Sor Közepe

Út a díjesőig (Competencia oficial), rendező: Mariano Cohn és Gastón Duprat, forgatókönyv: Mariano Cohn, Andrés Duprat és Gastón Duprat, szereplők: Penélope Cruz, Antonio Banderas, Oscar Martínez, Irene Escolar, Pilar Castro, Manolo Solo, José Luis Gómez, spanyol filmdráma, vígjáték, 114 perc, 2021. (16)

Olvasópróba

Az Út a díjesőig csendesen érkezett meg a hazai mozikba, premierjét beárnyékolták olyan címek, mint a Batman, vagy a Pirula Panda, mégis érdemes tenni vele egy próbát. Azonban nem csak a sztárgárda teszi ígéretes választássá, hanem a kreatív képi megoldásai és a minimalista színházi díszletei. Ez a spanyol dráma egy könnyed, de tartalmas alkotás, ami ugyan néhol leül, mégis képes meglepni a váratlan befejezésével.

Antonio Banderas neve a stáblistán mindig felkelti az érdeklődésemet, mivel nagy rajongója vagyok a spanyol színészóriásnak. Legutóbb a Fájdalom és dicsőségben brillírozott, de az Út a díjesőig című darabban sem okozott csalódást, habár erre a művére valószínűleg nem fogok emlékezni évek múlva.
A film története szerint a nyolcvanadik évét betöltő dúsgazdag gyógyszergyáros, Humberto (José Luis Gómez) elégedetlen örökségével, leginkább annak hiányával. Hogy méltó módon emlékezzenek majd rá, úgy dönt, finanszíroz egy produkciót, amit a befutott független filmes, Lola Cuevas (Penélope Cruz) rendez a karrierje csúcsán lévő sztár, Félix Rivero (Antonio Banderas) és a visszavonult színészlegenda, Iván Torres (Oscar Martínez) főszereplésével. Hamar megkezdődnek a próbák, ám a színészek eleinte nem értenek szót egymással és a rendezővel. Szerencsére a színészek közötti rivalizálás idővel barátsággá alakul, de a forgatás így sem megy flottul.

Az alapszituáció tehát egy újabb film a filmben sztori barátságtörténettel megspékelve, csakhogy a pluszt ezesetben (is) a szereplők adják. Penélope Cruz bohém rendező figurája ideális katalizátora a két színész kálváriájának. Cruz elszánt, precíz, elvetemült és végletesek a módszerei, és épp ez teszi karizmatikus karakterré. A bravúr mégis Antonio Banderasé, aki amellett, hogy felfuvalkodott, önelégült, nőfaló, betegesen vágyik az elismerésre és az áttörést jelentő komoly szerepre. Ezzel szemben Oscar Martínez visszafogott, sznob, felsőbbrendűséget közvetítő, visszahúzódó tanár alakja egy utolsó nagy kilépőre vár, amit ez a mozi hozhat meg a számára. Nagyon jól működik a kémia az egymással szöges ellentétben lévő figurák között, jeleneteik érzelmesek, komikusak és magával ragadóak.

Ez a színészi játék párosul a monumentális terekkel és fényekkel játszó díszletekkel, amik olyan érzést keltenek a nézőben, mintha a Pesti Színház egy kortárs darabján ülnének. Noha a díszletek visszafogottak, a film egyáltalán nem olyan elvont és rétegzett, mint azt várnánk. A kortárs filmművészet felszínét kapargatja csupán, s az átívelő narratíva is halovány. Ennek pedig az a következménye, hogy az alkotás helyenként leül és sokáig nem is ránt vissza. Ez alól kivételt képez a lezárás és az előtte lévő forgatási finálé, melyek a maguk puritán egyszerűségével váltanak ki óriási hatást.

A zene átlagos, nagyjából minden második spanyol filmben ilyen hegedűs taktusok szólnak, tehát ebben tekintetben sem nyújt különlegeset az Út a díjesőig. Mindez rossz szájízt mégsem hagy az emberben, hiszen a karakterek ott vannak, velük lehet menni és a kissé túlnyújtott befejezésre is megéri várni.

Mariano Cohn és Gastón Duprat rendezése látványban és alakításokban sem ér fel egy Almodóvar mű magasságaihoz, de nem is akar, viszont nézeti magát, ami ennél a filmnél bőven elég. Noha nem mozgat meg sok mindent a nézőben, legalább két órára kiszakít bennünket a szomszédban dúló háború valóságából és együtt sírhatunk, nevethetünk Banderassal és a többiekkel. Manapság már ez is elég.