Sandman: Az álmok fejedelme (Sandman), készítők: Neil Gaiman, David S. Goyer, Allen Heinberg, szereplők: Tom Sturridge, Vivienne Acheampong, Kirby Howell-Baptiste, Boyd Holbrook, Patton Oswalt, David Thewlis, Gwendoline Christie, Stephen Fry, amerikai brit fantasy horror, 1. évad, 50 perc, 2022 (18)
Oh Mr. Sandman, bring me a dream…
Pár éve, mikor Az elveszett próféciák alias Good Omens sorozat kijött, nézők tömkelege, köztük én is, ódákat zengtem arról, milyen hű az adaptáció az eredeti könyvhöz. Persze ilyenkor sosem 100%-os megfilmesítésről beszélünk, hanem arról, amikor minden főbb esemény és fontos üzenet a helyén van a cselekményben, a karakterek hűek ahhoz, ahogyan ki lettek találva és még ha néhol rövidítenek is, vagy egy-egy részletet kihagynak, összegészében nem sérül a lelke a műnek.
Ez két módon lehetséges: az egyik esetben a film vagy sorozat készítői eleve rajongók, akik mélyen elmerültek az alapanyagban és megértették az író szándékát, míg a másikban (amennyiben ez lehetséges) konkrétan bevonják az írót a forgatókönyvírásba és a forgatás menetébe. Így bármilyen kérdés felmerülésekor a forrás adja meg a választ, és még jó esetben meg is fogadják a javaslatát. Ez történt a Good Omens esetében és szerencsére most a Sandman sorozatnál is.
1916-ban egy szekta fogságba akarja ejteni Halált (Kirby Howell-Baptiste), ám a rituálé során Halál helyett testvérét, Álmot (Tom Sturridge) sikerül elkapniuk, aki ezután 100 éven keresztül egy üvegbúra börtönében várja a szabadulást. Miután Morpheusznak sikerül megszöknie, királyságát, az Álomvilágot romokban találja. Korábbi lakói elhagyták otthonukat, az Álomúr három eszközét pedig: egy homokkal teli zsákot, egy sisakot és egy rubint ellopták. A Sandmannek így elsősorban rendet kell raknia birodalmában, vissza kell szerezni a hatalmát jelképező három tárgyat, alkalmazkodnia kell az új világhoz, közben pedig fel kell dolgoznia magában a vele történteket és el kell döntenie, milyen személy akar lenni a jövőben.
Aki jártas Neil Gaiman munkásságában, az tudhatja, hogy a Sandman képregénnyel vált ismertté az 1980-as évek végén. A DC majd a Vertigo égisze alatt kijövő sorozat ötvöz szinte mindent: kezdve a szuperhősöktől, a mitológián át a Shakespeare művekig. Középpontjában a hét Végtelen áll: Halál, Vágy, Kétségbeesés, Delírium, Pusztítás, Végzet és Álom. (Apropó nevek, én a sorozatot angolul láttam, így jelen kritikában a Fumax kiadó magyar fordítását használom, amit a képregényhez készítettek.) A történet epizódokból áll össze, gyakran Morpheusz főszereplésével, de olykor nélküle is. Ezeken a mozaikdarabokon keresztül ismerjük meg a világot, a szereplők tulajdonságait és a köztük lévő viszonyrendszert, leginkább az Álomúrhoz való hozzáállásukat. Keretként pedig megkapjuk a kiszabadulás utáni kalandokat, amit az előző bekezdésben említettem.
A Sandmanre, mind a képregényre, mind a sorozatra jellemző a kísérletező történetmesélés. Tényleg olyan, mintha álmodnánk: elindul egy történet, majd egy csapásra valami különös mellékszálon haladunk, hogy aztán újra visszakanyarodjunk a fősodorhoz, míg újra meg nem akaszt bennünket egy elsőre oda nem illő történet, amit egészen felébredésig nem értünk, mégis jogosan került az álomba. Kesze-kuszán elvarázsol és idővel, valamint némi türelemmel koherens egésszé áll össze. Ráadásul, mint minden hasonló kis történetekből összeálló filmnél, itt is vannak olyan epizódok, amik olyan kiemelkedőek, hogy valószínűleg egy életre elkísérik a nézőt. A Halál munkanapja, az éttermi őrület, vagy a Sorozatfüggők Kongresszusa egytől egyig emlékezetes darabok.
Azért fontos hangsúlyozni ezt a történetvezetési sajátosságot, mert aki a klasszikus fantasyk lineáris cselekményét várja, az nagyon meg fog lepődni. Nem, nem azért követhető nehezen a képregényt nem ismerőknek, mert összecsapták volna a szálakat, mivel az eredeti is teljesen ilyen. Biztos át tudták volna írni kicsit könnyebben fogyaszthatóvá, tucat fantasy-va, ám akkor pont az egyediségét vesztette volna el Morpheusz története. Ennek a rajongók örülnek, a világgal ismerkedőknek viszont ad majd némi fejtörést, nekik mindenképpen kitartást kívánok és szurkolok, hogy megszeressék. Legalább az első hat részt érdemes megnézni, hogy kezdjen összeállni, viszont, akit azok nem bűvölnek el, annak a későbbiek se fognak tetszeni.
Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a készítők nagyon reménykednek egy esetleges folytatásban, hiszen jelenleg a fő képregénysorozat (nem számolva az előzményt és Halál külön kötetét, az alaptörténet) nagyjából egynegyedét dolgozták fel. Rengeteg szálat elindítottak, amik majd csak a későbbiekben válnak fontossá, szóval ha minden jól menne a teljes Sandman élményt legalább négy évaddal kapnánk meg. Nem egyszerű alapanyag és ehhez képest némi nyirbálással is tisztességes munkát végeztek az alkotók.
Fontos még beszélnünk a szereplőkről. Tom Sturridge Sandman-je egy kissé fiatal, de kellően borús és jól áll neki, mikor megmutatja a rideg külső alatt rejlő érzelmeket. Külön öröm, ahogy egy-egy jelenetben utaltak az eredeti lapokon látható csillagszemekre, melyek Álom fő ismertetőjegyei. Főhősünket remek mellékszereplők kísérik, mint Vivienne Acheampong Lucienne-je, akinek elhisszük, hogy egy egész királyságot elkormányoz a főnöke távollétében, Kirby Howell-Baptiste a legbájosabb Halál, Boyd Holbrook hátborzongató a Korinthoszi szerepében, David Thewlis teljesen megőrül John Dee-ként és Patton Oswalt pimasz Matthew / Mátyás hollóként. A Gilbertet alakító Stephen Fry-t pedig hivatalosan is meg szeretném kérni, hogy még száz éven át szerepeljen filmekben. Ő is megérdemli, meg mi is.
Még az egy-két jelenetes szerepekben is a szakma krémje van, hiszen az egyik álom hangját Mark Hamill adta. Akadnak persze gyengébb alakítások is. Jenna Coleman-t szeretjük, de nála kissé felesleges volt a nemcsere, nem is tudta úgy megtölteni élettel Joanna Constantine szerepét, ahogyan a Rose Walkert alakító Vanesu Samunyai is halvány lenyomata volt a képregényes változatának. Ha már a rossz elemeknél járunk, negatívumként még megemlíteném a sok helyen erősen döcögő CGI-t, amit viszont a részletgazdagon megépített díszlet ellensúlyoz, különösen az Álomvilágba vezető kapu, amit hat méter magasságig tényleg megvalósítottak. Egyébiránt nem lehet okunk a panaszra, a zene és a helyszínek emlékezetes atmoszférát varázsolnak. Egyszerűen jó nézni.
Szóval ilyen volt a Sandman első felvonása. Reménykeltő indítás, ami után csak várjuk a folytatást.
