Fejlesztő: Splashteam; Kiadó: TinyBuild; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S, Nintendo Switch
Néha semmi más nem kell az önfeledt szórakozáshoz, mint egy egyszerű, de nagyszerű játékmenet és erre a Tinykin a legjobb bizonyíték.
Hiába klasszikusok, ma már azért megmosolyogjuk a kilencvenes évek FPS aduászainak technikai megvalósítását. Ugyanis mind a Doom, mind a Duke Nukem 3D csak úgy volt lehetséges az akkori hardvereken, hogy bizony csak a pályák voltak 3D-sek, a tereptárgyak, powerupok, sőt az ellenfelek is csak 2D-s sprite-ként voltak jelen, folyamatosan felénk fordulva (persze utóbbi hamarabb lebukott a fel-le nézési lehetőség miatt).
Na de hogy jön az egész most ide? Hát úgy, hogy a Tinykin pont ugyanilyen megoldással operál (csakis a szereplőkre nézve), igaz 2022-ben. Persze az aranyos kis platformernek semmi szüksége nincs ilyen trükkre a mai bivalyerős gépeken futva, pusztán művészeti döntés eredménye a dolog. Az amúgy is erősen rajfilmes hatású látvány ugyanis így még erősebb és egyedisége révén egyből magára vonja a tekinteteket. Ugyanakkor a hasonlat még véletlenül se zavarjon meg senkit, a játék az emlegetett példákkal ellentétben olyannyira erőszakmentes, hogy semmilyen harc, vagy fegyver nincs benne – csupán az ügyességünkre és az agytekervényeikre lesz szükség a nagyjából 6-8 órás kaland során.
Ha egy játék annyira leköt, hogy folyamatosan azon agyalsz, hogy tudnád az utolsó kis bizbaszt is begyűjteni, akkor az bizony egy jel, hogy a szórakoztatást magas szinten műveli. Itt is ez a helyzet, pedig semmi különösen eredetit nem tud felmutatni a stuff. Azt azonban ezzel ellentétben rögtön leszögezhetjük, hogy hol nem alkot maradandót: például a sztori terén. Ki van dolgozva persze, de már elmesélni is kínos lesz. Milo egy archeológus egy idegen bolygóról a jövőből, aki az emberiség eredetét kutatva az 1991-es esztendőbe érkezik a földre és váratlan módon összezsugorodik (Drágám a kölykök összementek utánérzés). A célját végül nem éri el mert fajtársai nem kerülnek elő, ellenben egy bogarak népesítette lakásban kell küldetéseket teljesítenie, hogy végül legalább hazatérhessen.
Ugye megmondtam? A játék igazi sztárja a játékmenet, ami egyszerűen, szimplán szórakoztató. Sokan már megjelenés előtt Pikmin klónnak kiáltották ki, de nagyjából annyi a hasonlóság, hogy itt is rengeteg kis lénnyel vagyunk körülvéve (őket hívják Tinykineknek). A kis izéknek több fajtája létezik, akiket a pályákon kell felszedegetnünk. Az egyik tárgyakat tud szállítani, a másik robban, de van amelyikkel lépcsőt vagy létrát építhetünk, vagy elektromos áramot vezethetünk át egy másik helyre. A legjobb azonban, hogy mindehhez nem kell bonyolult irányítást betanulni, Milo automatán használja a megfelelő helyen a megfelelő Tinykint, pofonegyszerű és intuitív az élmény.
A másik nagy pozitívum a level design, ami abszolút nem tradicionális alapokon nyugszik. A hat szint mindegyike egy-egy szobának felel meg a lakásban (konyha, fürdő, nappali, stb.), s mindegyik van annyira egyedi, hogy élvezni fogjuk azok felfedezését, még ha nagyjából hasonló feladatokat kell is végrehajtanunk bennük. Mindegyiknél van egy fő cél, például egy többkomponensű torta megsütése, vagy egy (játék)autóverseny előkészítése és lebonyolítása. Az ezekért kapott tárgyak pedig nélkülözhetetlenek lesznek az űrhajónk megjavításához.
A Tinykinnel kapcsolatban egyetlen negatív élményem társult, mégpedig hogy a pár helyen design elemként használt bolyhos szőnyegeknél kemény performance gondok keletkeztek (Xbox Series X-en zajlott a teszt). Ez azonban eltörpül ahhoz képest, mi minden mást nyújt a játék. A spanyolviaszt ugyan nem találja fel, mégis szuper élvezetes, nyugis, stresszoldó játékmenetet nyújt, amely ugyan nagy kihívást nem jelent (legalább kicsik is elkezdhetik), de cserébe képes maximálisan lekötni az embert. Ha volna folytatás, már tölteném is lefelé.
Legutóbb ezt teszteltük:
