Fejlesztő: Hiding Spot; Kiadó: Fellow Traveller; Platform: PC, Xbox One, Nintendo Switch
Egy mesekönyv lapjain elevenedik meg Beacon Pines izgalmas története, amely egy ártatlan nyári kalandnak indul.
Ki ne emlékezne szívesen fiatalkorának szünidejeire, amikor is iskolás fejjel kis túlzással az jelentette az egyetlen gondot, hogy mivel töltsük el a temérdek nyári hetet, ami ránk szakadt a két tanítási esztendő között (kivételt csak a pótvizsgázni kényszerülők jelentettek). Ebben a “problémás” helyzetben találja magát Luka és Rolo is és persze hogy mindjárt rosszaságon törik a fejüket.
A címadó Beacon Pines kisvárosa mesésen fest, pláne hogy egy mesekönyv lapjain, csodaszép rajzokon elevenedik meg. Értelemszerűen a(z egyébiránt antropomorf) szereplők is mind “firkák”, de nagyon is minőségi fajtából. A történetet pedig egy mesélő olvassa fel nekünk, helyenként igen nagy beleéléssel (rögtön meg is említeném a játék egyik óriási hiányosságát, hogy ezen kívül a párbeszédek sajnos nem kaptak szinkront, a Nintendo játékokból ismerős hangutánzó prüntyögés helyettesíti azt, amivel óriási ziccert hagytak ki a készítők).
A srácok azt találják ki, hogy meglesik a városka melletti lezárt raktárépületet, egyikük ugyanis rejtélyes fényeket látott az évek óta üresen álló telekről kiszűrődni. Persze nem ússzák meg a kalandot és rögtön bajba keverednek, ugyanis egy védőszkafanderbe burkolt alak jelenik meg és…. na de nem mesélném tovább. Túlzás nélkül állíthatom ugyanis, hogy a sztori érdekes és fordulatos. Mindez pedig egy érdekes játékmechanikai húzásnak is köszönhető.
A Beacon Pines ugyanis ha messziről nézzük, akkor egy sima kalandjáték, annak is egy rém egyszerű fajtája. Lukát terelgetve bejárhatjuk a várost, beszélgethetünk annak lakosaival, játszhatunk minijátékokat (van horgászat, célbadobósdi, stb.), illetve a megfelelő helyeken tárgyakat vehetünk fel vagy használhatunk (inventory mondjuk nincs). A csavar ott jön az egészben, hogy bizonyos pontokon szavakat tartalmazó kártyákat találunk, amiknek igen nagy hatása lesz később a cselekményre.
Minden egyes alkalommal ugyanis, amikor a történet fordulóponthoz ér, akkor lehetőségünk van két vagy három elérhető szó közül választani, amivel a mesekönyvben regélt szöveg további lefolyását vagyunk hivatottak befolyásolni (értsd: úgy alakul tovább a sztori, amelyikre bökünk). Az ötlet nagyon jó, mert ugyan az egész elbeszélés lineáris és legfeljebb pár elágazásnál tudjuk ezáltal a sorrendet alakítani, mégis ad egyfajta szabadságérzetet. A másik előnye a dolognak, hogy hihetetlen módon kiszínesíti a történetet, ugyanis a vakvágányt jelentő ágak egyrészt sok infót tartalmaznak a szövevényes cselekmény megértéséhez, másrészt gyakran baljós módon, akár halállal is végződhetnek (emiatt nem is ajánlanánk a kisebbek bevonását a játékba, cuki grafika ide vagy oda).
Ráadásul találhatunk később is olyan szavakat, amelyek a történet egy korábbi elágazásához kapcsolódnak, így lehetséges, hogy vissza kell ugranunk majdnem a sztori elejére, mindegy zárójelbe téve mindazt, ami addig megtörtént. Sokakat lehet idegesíteni fog ez az időbeli ugrálás, a magam részéről nagyon élveztem és egészen új ízt adott a játéknak (noha a Ponyvaregény szerű elbeszélési forma már régóta divatos a videojátékoknál is).
Aki belekezd, az jó eséllyel már a grafika láttán elcsábult, hihetetlenül bájosak és cukik ugyanis a rajzok – akár a szereplőket, akár a háttereket nézzük. Az igazi meglepetés azonban az lesz, hogy a sztori is nagyszerű és ügyesen kanyarított (még ha akadnak is sekélyesebb részek), s noha igazi kihívást nem tartogat a játék, így is remek szórakozásra van kilátása, aki hajlandó 5-6 órát áldozni az idejéből. Miféle seftes ügyeleteket bonyolít a Nagyi? Hogy alakul majd a közelgő fesztivál? Mire készül a helyiséget felvirágoztató cég? S egyáltalán mit rejt a városka múltja? Irány Beacon Pines és mindenre választ kapsz!
Legutóbb ezt teszteltük:
