Fejlesztő: Supermassive Games; Kiadó: Bandai Namco Games; Platform: PC, PS4, PS5, Xbox One, Xbox Series X|S
Új témát hoz a The Dark Pictures Anthology legfrissebb darabja, a The Devil in Me egy sorozatgyilkos hétköznapjait mutatja meg brutális részletességgel.
Szép lassan ez is elérkezett. Mármint a The Dark Pictures Anthology első évadának záró darabja. A Supermassive Games 2019-ben keltette életre a sorozatot, mikor az Until Dawn hatalmas sikere után úgy gondolták, hogy fél évente egy-egy kisebb kalanddal lepik majd meg a horror rajongókat, akik így gyorsabban juthatnak betevőhöz. A multiplatform fejlesztésre való átnyergelés azonban nagyobb melónak bizonyult, így inkább évente érkeztek az epizódok – a kezdésnek szánt hajókázós Man of Medan után érkezett a boszorkányüldözős Little Hope, majd tavaly egy évezredes mítoszt kommandósokkal vegyítő House of Ashes.
Zárásként meg itt van nekünk a The Devil in Me, ami a szokásoknak megfelelően megint egy új történet, de ami közös, az a karizmatikus kurátor személye, aki jó szokásához híven most is velünk lesz amolyan mesélő pótléknak. Az új rész talán a legvalósabb alapokkal rendelkezik a négy közül, mert ugyan mindnek volt valami komolyabb valós háttere, de a mostani egy nagyon is létező történetre épít, mégpedig H. H. Holmes sorozatgyilkos legendájára. Az “úriember” a XIX. század végén tevékenykedett az Egyesült Államokban, s habár konkrétan csak kilenc gyilkosságot sikerült hivatalosan a számlájára írni, ő maga 27-et ismert el, a szóbeszéd szerint viszont közel 200 körül lehet a valós szám. A vadabb teóriák azt feltételezik, hogy ő maga lehetett Hasfelmetsző Jack is.
Ám a játék mégsem ebben a korszakban játszódik (habár a prológus – ami egyben a játék tutorialja – igen), hanem napjainkban. Egy lelkes rajongó kelti életre ugyanis példaképe legnagyobb alkotását, a “gyilkos kastélynak” becézett épületet. Holmes anno hotelt és üzleteket működtetett a hosszú évek alatt felépült komplexumban, amelyben a rejtett szobák és folyosók sokaságát ő maga tervezte meg és pakolta tele halálos csapdákkal, hogy beteg vágyaktól vezérelve kivégezze szerencsétlen áldozatait (köztük például több feleségét is). Az utód ezt próbálta meg napjainkban lemásolni és modern vívmányok által felturbózni.
Zavart elmék, ha egymásra találnak – mondhatnánk. A Granthem Du’Met néven garázdálkodó házigazda azzal az ígérettel csábítja a helyszínre az öttagú dokumentumfilmes csapatot, hogy forgathatnak majd a kastélyban, illetve a Holmesról szóló feltáró anyagukhoz páratlan segítséget és bizonyítékokat kapnak. Miután a srácok és lányok magukra maradnak, nem kell sok időnek eltelnie, hogy rájöjjenek: ők maguk estek csapdába, onnantól pedig a túlélés a cél, meg hogy minél hamarabb kiszabaduljanak az isten háta mögötti szigetre felhúzott épület szörnyből. Mindez nagyjából ugyanannyi időt emészt fel, mint a korábbi részekben – icipicit talán hosszabb, de 6-7 óra alatt így is letudható.
A játékmenet olyannyira nem változott, de azért találunk újdonságokat az előző részekhez képest. A szereplők alkalmanként, ha a helyzet úgy hozza át tudnak kúszni akadályok alatt, vagy egyensúlyozni magaslatok felett, nagyobb tárgyakra felmászni, vagy éppen szűkebb réseken átpréselődni. Az a baj ezekkel viszont, hogy nem annyira színesítik a kalandot, hanem épp ellenkezőleg időhúzásnak hatnak – pláne mióta köztudottá vált, hogy a fejlesztők gyakran azért használnak ilyen szegmenseket, hogy a rejtett töltéseket elpalástolják.
De van már tárgyhasználat is, ez azonban a leggyakrabban azt jelenti, hogy egy ajtó kulcsát kell megkeresni, ami rendszerint ugyanabban a szobában, vagy eggyel odébb fellelhető és még különösképpen eldugva sincs. Az öt szereplő mindegyike továbbá rendelkezik egyedi skillekkel is – vagy fiókot tud kinyitni egy bankkártyával, vagy magasban lévő tárgyakat tud lepiszkálni a kamera összecsukott állványával. Igen, sajnos ezek mind egytől-egyig erősen scriptelt szituációk, szó sincs arról, hogy ezeket bárhol tudnánk alkalmazni az előre kijelölt helyszíneken kívül.
Igazából azt lehet mondani, hogy a játék lényegi része pont olyan, mint a sorozat eddigi darabjai, és a tennivalók is főként a quick time eventek sokaságából fog állni. A probléma viszont az, hogy hiába izgalmas az alapsztori, nem sikerült belőle izgalmas játékot kreálni. Végtelenül lineáris és kiszámítható a kaland (néhol pedig kínosan komikus), még az ijesztgetős részeket is előre megérzi az ember. A szereplőket most is profi színészek alakítják – a legismertebb név Jessie Buckleyé (az Oscarra is jelölt színésznőt például a Csernobilból emlékezhetünk), illetve a Trónok harcában epizódszerepet játszó Paul Kaye is ismerős lehet. Ennek ellenére az alakítások nem különösebben emlékezetesek, a karaktereket pedig ismét sikerült kifejezetten ellenszenvesre megírni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy egy-egy mozdulat, vagy grimasz nagyon művi, az animátoroknak lett volna még min csiszolni (a helyenként akadozó képernyő scrollt tekintve pedig a programozóknak is).
Kétséges, hogy The Devil in Me az utókor számára mint a The Dark Pictures Anthology legemlékezetesebb darabja marad majd fenn. Talán nem volt olyan gyenge, mint tavaly kommandós agymenés, de szorosan a második helyen zár a fordított toplistán (a legjobb szerintem továbbra is a Little Hope marad a négy közül). Most azonban, hogy az 1. évad lezárult, a Supermassive remélhetőleg kicsit jobban hozzá mer majd nyúlni az alapokhoz és a folytatásban kamatoztatja a tapasztalatokat. Mert hogy a 2. évad máris bejelentésre került, a szokásoknak megfelelően a stáblista után kapunk egy trailert, ami immár a Directive 8020 címre keresztelt új epizódot reklámozza.
Legutóbb ezt teszteltük:
