Csernobil – kritika


Csernobil (Chernobyl), készítő: Craig Mazin, szereplők: Jared Harris, Stellan Skarsgård, Emily Watson, Jessie Buckley, amerikai katasztrófa minisorozat, 60 perc, 1 évad, 5 rész, 2019

Láthatatlan történelem

Kár lenne tagadni, az év meglepetés sikersorozata olyan puritán dokumentarizmussal döngölte a földbe a nézőket, hogy hatása egy ideig mérce lesz a hasonló tematikájú sorozatokhoz. Kegyetlen őszintesége szembesít minket azzal, hogy mennyire veszélyes lehet, ha a látszatot féltő, hatalmon lévő dilettánsok ironikus módon nem képesek elismerni, hogy van egy láthatatlan ellenség, ami mindenkit megölhet. A történet talán számunkra, magyarokra még nagyobb hatással van, mint az amerikaiakra, hiszen egyrészt az eset, ha még nem is a mi korunkban, de a szüleink korában történt, ergo nem olyan régi a sztori, hogy el tudjunk tőle határolódni. Másrészt itt történt mellettünk, Ukrajnában, így sokan ismerhetnek olyanokat, akiknek közeli vagy távoli ismerőseik valamilyen formában érintve vannak/voltak az 1986-os nukleáris katasztrófában, akár áldozatként, akár a környéken lakóként, akár szemtanúként, bárhogy.

1986. április 26-án a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben megtörtént a legnagyobb, ember által okozott atomkatasztrófa, ami a világban történhetett. A kezelőszemélyzet egy teszt során kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, ami miatt a 4-es reaktorblokknál gőzrobbanás történt. Az emberi naivitás és az akkori, szovjet kommunista „propaganda” miatt 36 órán át nem ürítették ki a várost és tájékoztatást sem adtak ki, hanem az emberek a svédektől értesültek az esetről, akik bemérték a sugárzást.

Őszintén szólva mindig is tudtuk, hogy ez mekkora tragédia volt, azonban így, ennyire a részleteibe belelátni valószínűleg sosem sejthettük, hogy mik történtek a katasztrófa után. Ennek a szörnyű helyzetnek a következményeit láthatjuk ebben az öt részes minisorozatban, hogy a magukat feláldozó emberek hogyan küzdöttek meg a tudomány eddig ismeretlen területével, a sugárzással, a haláltól való félelemmel és a szovjet párt kommunista eszméivel.
A város atmoszférája fantasztikus, illetve félelmetesen ismerős a látkép a szocialista hangulatú miliővel, a Ladákkal és a blokkokba épült, szürke panelrengeteggel. Szerencsére sokat merít az apokaliptikus Tarkovszkij-féle sci-fikből – főleg a Sztalkerből, a némaság, a kiüresedés, a pusztulás láthatatlan nyomai a nihilizmus teljes rátelepedését mutatja a városra és a szereplőkre.

A zenei hangvágás zsigeri nyomasztást idéz elő. A gépies fémhangok, a gyári zörejek és kongások egy légüres térbe kalauzolnak el minket gondolatban, ahol szintén a Semmivel, a Halállal nézünk farkasszemet. Nem utolsó sorban pedig a kiemelkedő színészi játék, ami elviszi ezt a sorozatot a hátán. Az első részeknél még sok volt a panasz, hogy olyan furcsa angolul hallgatni az egyébként orosz karaktereket, de ezt nagyon hamar kompenzálta Valerij Legaszov (Jared Harris) rejtett zsenije és nostradamusi jóslatai, Borisz Scserbina (Stellan Skarsgård) józansága, és a párteszmén túlmutató intelligenciája, hiszen rögtön meglátja, hogy súlyos katasztrófa történt és Uljana Homjuk (Emily Watson) kötelező női tudósként való közreműködése, amihez annyi érdekesség hozzátartozik, hogy a casting során a színészeket egytől-egyig létező személyekről mintázták, kivéve Uljana Homjuk (Watson) karakterét, aki fiktív eleme a történelemnek, viszont a sorozatban nagyon sokat hozzátesz az események alakulásához. Így az sem valótlanság, hogy a rengeteg eltusolás ellenére mennyi embernek köszönhetjük ma azt, hogy mára nem vált teljes Európa lakhatatlanná, ugyanis a történetből kiderül, hogy simán benne volt a pakliban ez az opció is. Amúgy az is egészen elképesztő, hogy ezt a szériát az a Craig Mazin írta, akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint a Másnaposok 2-3, a Horrorra akadva 3-4 vagy a Superhero Movie. Kibújt a szög a zsákból és milyen jól tette, hiszen a komikus énje mellett láthatóan nem kevés szerzői intellektus is lakozik benne. Reméljük, mostantól többet látjuk ezt az oldalát.A sorozat egyébként amellett, hogy a végletekig nyomasztó és megdöbbentő, nagyon sok érdekességgel is szolgál. Egyfelől olyan számokat és mértékegységeket tudhatunk meg, amik talán ez idáig a laikusak számára nem derültek ki. Olyan viszonyítási alapokat tudhatunk meg, amik által sokakban csak így tudatosul, hogy mennyire súlyos is volt ez a katasztrófa. Például Csernobil és harminc kilométeres környéke igen sok időre lakhatatlanná vált, vagy hogy a reaktorban lévő mag üzemanyaga még mindig ég, ami fölé nemrégiben a második szarkofágot húzták fel, azonban ezt is csak 100 évre tervezték. A radioaktivitás bár nem látszik, hatásait nagyon látványosan érzékelteti a sorozat, így sokkoló képekkel találkozhatunk egyes részekben, hogy pl. egy-egy állatra hogyan hathat, hogyan tesz tönkre a másodpercek tört része alatt egy szuperrobotot vagy miképp mállik le szépen, fokozatosan az ember bőre tőle.

A sokadik borzasztó erős pontja, ami talán meg is magyarázza, hogy miért ennyire sikeres pont ebben a társadalmi közhangulatban a sorozat, hogy az emberi makacsság mennyire felül tud kerekedni a józan észen és bár manapság nem a sugárzással, de egy hasonló láthatatlan ellenséggel kell megküzdenünk: a globális felmelegedéssel. Itt is az országok vezetőinek kellene elsőként cselekednie és felhívni erre a figyelmet, azonban sokat elárul az emberiségről az, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke el sem ismeri, hogy létezik olyan, hogy klímaváltozás. A igazság pedig, mint megtanultuk, nincs tekintettel eszmére, vallásra és politikai hovatartozásra sem.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A 3. Zsigmond Vilmos Nemzetközi filmfesztiválon jártunk
Következő cikk Rocketman - kritika