Shazam! Az istenek haragja (Shazam! Fury of the Gods), rendező: David F. Sandberg; szereplők: Zachary Levi, Jack Dylan Grazer, Asher Angel, Helen Mirren, Rachel Zegler, Lucy Liu, Grace Fulton, Adam Brody, Djimon Hounsou, Cooper Andrews; ifjúsági szuperhős fantasy, 130 perc, 2023 (16)
Egység, kétség
Kellemes, szeretetre méltó karácsonyi meglepetésként robbant be a Shazam! 2019 húsvétja körül a mozikba, ami egyértelmű ihletései és a DC-től idegen hangvétel ellenére egyszerre állt meg saját lábán és univerzumán belül. Másodjára már nem működik a frissesség ereje és még a Stranger Things-szindróma is beköszön, miközben James Gunn némileg zavaros DC soft-rebootja sűrűjében jelenik meg a film.
Hogy épp milyen állapotok uralkodnak a Warnernél a DC-t illetően, arra két kritikányi hely se lenne elég, mindenesetre a külön debütált Black Adam sorsa, az ahhoz kapcsolódó Henry Cavill mizéria és Dwayne Johnson kommunikációs eltávolodása (meg az új vezetőséggel való vegyes eredménnyel zárult tárgyalása) után nem nagyon nézett ki semmi jó az új Shazam!-nek se. Pláne, mint a 4-ből első olyan filmként megjelenve, ami még a Snyder által indított világ utózöngéje, de már James Gunnék irányítása alatt kijőve. Az egyetlen mentsége, hogy megjelenése idején alig kapcsolódott bármihez az előző rész, így itt szabadabb volt a mozgástér és a valamerre kanyarintás attól függően, mit akarnak kezdeni Zachary Levivel és a többiekkel a jövőben.
Persze a Flash mozi majd összekutyul mindent és úgy az azutáni két maradék (a függetlennek tűnő Kék bogár és a Flash hatása után csak nagyobb kérdőjelként úszó Aquaman 2) még inkább a semmibe vezető címek lehetnek, de míg azokat most tavasszal egyszerűen nem tudjuk értelmezni, addig a Shazam! folytatás senkitől sem zavartatva még pont mehetett bármerre. Ment is, de okosabbak nem lettünk, sőt inkább több lett a kérdés a soft-reboot kapcsán, mint eddig, holott a lehetőség adott volt másra.
Nehéz spoiler nélkül ezt kifejteni, de az a más egy tökös dolog lett volna, ugyanakkor szép és hasznos is, ehelyett elkezd csupa olyan dolog történni a film végén, ami nem vitatom, egy részének zenei prezentációjában libabőrösen jó, de szembe megy mindennel, amit a jelenlegi tervek irányelveiről eddig tudtunk. De oké, az univerzumi dolgokat megoldják majd maguk (vagy nem), ezt most hagyjuk, a gond az, hogy a Shazam! recept ebben a formájában idővel egyre kevésbé fog működni, függetlenül attól, hogy épp milyen más címekhez kapcsolják karakterileg, vagy történetileg. A Shazam! pont az, aminek sűrű rebootokra volna szüksége, ugyanis különleges alapvetésében eleve nem kódolt a hosszú filmsorozatként való létezés. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy Billy Batson egy gyerek és ez az egész sztori magja.
Igen ám, de mi történik akkor a gyerekszínészekkel, ha 3-4 évig nem látjuk őket? Megnőnek. Vannak fokozatok, hogy ezt miként lehet jól kezelni és miként rosszul, de ha kitekintünk a Stranger Things leggyakoribb, ám jogos negatív visszhangjára az időkezelés terén, akkor sejthetitek mi a gond. Tök jó, hogy a 3. évad 1985 nyarán járt, míg a 4. már a következő márciusban, de ugye ez nem elég időugrás ahhoz, hogy a fejlődésben lévő stábon ne látszódjon a szezonok közötti 3 év különbség. A Shazam!-ben ezt jobban csinálták, nagyjából valós idő telt el ahhoz képest, amikorra eredetileg tervezték (a 2023-ra tolástól eltekintek), bár nincs igazán kimondva sehol, hogy pontosan mennyi is az annyi (talán 2 év), de ezzel nincs gond. Reagáltak a növekedésre, Billynek korábbi élményei ott vannak, de a 18. szülinapjához közeledve egy új dologtól tart, szóval ez tök jó… volna, ha nem a Shazam!-ról beszélnénk.
Itt ugyanis bejön az említett történeti mag, ami arról szól, hogy Billy szuperhős mivolta egy gyerek. Gyerek. Nem tini, nem felnőtt. Gyerek. Jó, koratini mondjuk. Nem nő be a feje lágya, kortalan karakter ilyen téren. Nem nagyon lesz bölcsebb se, de a lényeg, hogy a gimi elejét sose növi ki. És ezt láttuk tökéletesen az első Shazam!-ben, ez adta a szeretetreméltó pluszt. Nem hiába nem készült folytatás a Segítség, felnőttem!-hez se, ha már utaltam az ihletéseire. Levi is tök jól hozza az éretlen kiskamaszt kigyúrt alfahím testben, a stábbal az egész filmben nincs igazán gond, de egyszerűen fizikailag és biológiailag megismételhetetlen az előző rész. Aztán ott van az, hogy Grace Fulton karaktere Billynél nem sokkal idősebb, ennél mintha nagyobb lett volna eddig a korkülönbség, mindegy, de Fulton azzal, hogy már 18+-os szereplőt játszik, mind fiatal énjét, mind szuperhősformáját megformálja (ez 4 éve még nem így volt). A jövőre tekintve hol van az a lélektani határ, amikor egy amúgy már kifejlett férfi mégis másik énére változva idősebb színész által lesz játszva, miközben épp az a karakter sava-borsa, hogy gyerekként éli át a dolgokat? Ha már ettől rosszabbul működik a második rész, miért nyitnak harmadik felé (Levi már ötletet is adott egy zombis műfaj mix-re), ahol már elkerülhetetlen lenne az univerzumban lévő zavaros elhelyezés is…
Ez a fajta frissességhiány pedig az egész filmen átüt, hiába próbálkozik sokszor (bár talán nem elégszer) popkul tpoénokkal, vagy bármivel – a madarakként repülő könyvek kifejezetten tetszetősök pl., de van vagy fél percük – nem tudja megütni a szintet. Ezt a gonosz szál csak tétezi, ami bár az elődben se volt a legnagyobb erősség, maga a legnagyobb erősség körülötte mentette, amit tudott, lásd a repkedés közben egymást nem halló üvöltözést, vagy a Rocky paródiát. Most, hogy a legnagyobb erősség már kimúlt vagy legalábbis takaréklángon él, így jobban kijön az elcsépelt bárgyúsága is a görög mitológiai hablatynak Atlasz hirtelen és elég magyarázatok nélkül felbukkant lányaival, hiába van egy egyébként sziporkázó Helen Mirrenünk (akin látszik, hogy élvezte), egy szépen mosolygó Rachel Zeglerünk (aki kb. hozza a West Side Story énjét), és egy idővel tipikus semmibe átmenő Lucy Liunk körülötte. Ellenlábasként Mark Strong önmagában sokkal szórakoztatóbb volt, az is hozzásegített ahhoz, hogy múltkor jobban lemenjen minden sablon, de vele ezúttal nem törődünk érdemben.
A frissességhez kellett az is, hogy a zsáneren belül viszonylag alacsony költségvetéssel operálva jobban fókuszáljon a sztori a karaktereire, épp ezért tudunk több poént és pillanatot felemlegetni, mint akciózást az elődből. Mint írtam, ezekkel most is próbálkoznak, a tollas diktálás szerintem meg is marad majd, de egyrészt azzal, hogy már nem csak Billyre és Freddyre van kihegyezve a hangsúly (hiába ők a kiemeltek), hanem a többiekre is, sőt nagyobb, vicceskedőbb teret kap Djimon Hounsou varázslója – aki eddig itt a legjobb a franchise-ban –, így minddel picit csökkentek a lehetséges karakterpillanatok száma. Amiket ugye eleve hiteltelenebbé tesz némileg a Stranger Things betegség és a karaktermag viszonya. Na meg a nagyobb büdzsé is, mert itt aztán van ám látvány és majd felemlegethető akció.
Mondjuk, a hidas mentést annyira nem akarjuk majd felemlegetni, a CGI autók valahonnan az X-Men 3 Golden Gate-jéről jöhettek, a 2005-ös Fantasztikus 4-esben meg bár nem volt annyira grandiózus, de jobban nézett ki a vonatkozó jelenet. A Kvantumánia az Avatar után tűnt csak pár szinttel lejjebbinek, de tisztességes volt, ám itt egyenesen rossz a VFX. Szerencsére az utolsó harmadra már jobb valamivel a helyzet, a filmbéli sárkány tényleg szép, de a többi mitológiai lény inkább érdekes dizájnmegvalósításuk miatt maradhat meg, mintsem szépségükből fakadóan. Jó, a fináléban is találni mélypontot, Lucy Liu sárkánylovaglásának egyik snittjén nagyon érezni a zöld hátteres nyers felvételt. De legalább a klasszikus hangzású zene elviselhetőbbé teszi az egészet, Benjamin Wallfisch-tól Christophe Beck vette át komponálást és ebben határozottan jobban tudta a főtémát használni, mint legutóbb a saját szerzeményeként született Hangyáét annak 3. részében. Technikailag a többi aspektus hozza, amit kell, köztük Pados Gyula fényképezése is.
Zachary Levi nagyon éli a figurát, csak miatta nem volna rossz a folytatás, de Jack Dylan Grazer és Asher Angel addigra egyszerűen kinőnek az alapvetésből és a Grazer hős énjét játszó Adam Brody se tesz sokat az összképbe. A már említett Grace Fulton jól hozza a kettős szerepet, ahogy a többi testvér castingjai is (Meagan Good / Faithe Herman, D.J. Cotrona / Jovan Armand, Ross Butler / Ian Chen) pompásak mind kicsiként, mind nagyként, de csak mellékesként, a filmbe ők már túlzsúfoltak, ebből adódik, hogy az alapanyag sokkal jobban működhetne sorozatként – ilyen CGI ott is menne…
Nem fogok kitérni a hisztériát kiváltó TV spot spoilerezésre a film végét illetően, de ilyen hirtelen előrángatott lezárást rég látott a világ, és hiába játszik a megágyazásával indirektben jól az alkotás, két külön élményt jelent az, ha az infó tudtában vagy hiányában nézed először. Ez és a két stáblistás jelenet akkora kérdőjeleket okoznak a stúdió és az univerzum helyzetét ismerve, ami még az elmaradt operatőri Oscar-jelölések hiányánál is nagyobbak.
Apropó, stáblista utáni jelenet: kedves Cinema City, még vártunk jó páran a ScreenX teremben a sajtóvetítés végén a bónuszra, amiről nem tudtuk, hogy lesz-e (van), de mi vitt rá titeket arra, hogy a zenék felsorolásánál, szinte a legvége előtt egyszerűen kikapcsoljátok a filmet?
A Shazam! Az istenek haragja tehát már jóval kevésbé tudja hozni elődje erősségeit, amiről nem feltétlen a stáb, a rendezés vagy az írás tehet, sokkal inkább az élet és az eltelt idő, noha bár ez is szórakoztató, a frissesség hiányával és a nagyobb büdzsével sok kiveszett abból a szeretetre méltó bájából, ami miatt egy karácsonyi filmezési hullámba gond nélkül bele tud illeni a 2019-es első rész. Ez kevésbé fog, nem csak az ünneptől független sztori miatt. Nagy kérdés mi lesz a karakter sorsa, de jelenlegi formájában talán kevesebb érv szól a folytatás mellett, mint ellene. Ez a bizonytalan helyzet némileg sajnos a filmre magára is kihat, ám ha az előző tetszett, nyugodtan lecsúszhat, mert ártalmatlanságában ugyanolyan, mint volt. Csodát gyanítom eleve nem vártunk tőle, a helyén kezelve meg elfér a palettán ez is.
