A nők beszélnek – kritika


woman talking 1Women Talking, rendezte: Sarah Polley, szereplők: Jessie Buckley, Frances McDormand, Rooney Mara, Claire Foy, Michelle McLeod, Ben Whishaw, amerikai dráma, 104 perc, 2022

Figyeljünk!

Menni, maradni, vagy netán harcolni? Ezt kell eldönteniük a főszereplőknek Sarah Polley legújabb rendezésében, amiért idén elnyerte a Legjobb adaptált forgatókönyvért járó Oscart. A Women Talking pedig nem árul zsákbamacskát: a film ténylegesen a verbális interakciókra, vitákra épít. Másként megfogalmazva, azt is nyugodtan kijelenthetjük, hogy az alkotók egy vitakörre invitálnak bennünket. Ez talán így, önmagában nem mindenki számára hangozhat izgalmasan, de mindenképpen érdemes figyelni az elhangzottakra. woman talking 4A cselekmény a kétezres években játszódik – habár ez a filmből nem derül ki, jótékony homályban tartja a rendező – egy mennonita közösségben. A főszereplők olyan (anabaptista keresztény) nők, akik távol élnek a klasszikus értelemben vett civilizációtól, a technológiától és úgy mindentől, ami a modernitást jellemzi. A civilizációtól távol lenni azonban nem jelent egyet azzal, hogy távol vannak az erőszaktól, a szexuális kihasználtságtól, vagy úgy en bloc mindattól, ami ellen például pár éve a #MeToo mozgalom elindult. A közösség több női tagja reggelente kábán, véres ruhában ébred, egy idő után pedig világossá válik számukra, hogy éjszakánként férfiak állatkábító használata után visszaélnek az ő kiszolgáltatott helyzetükkel. Élhetnének persze abban a hitben is, hogy pusztán a képzeletük játszik velük (élnek is), vagy maga az Ördög űz rajtuk gúnyt, de egy ponton túl nem lehet fantazmagóriákra hagyatkozni. Ez utóbbira egyébként nagyon szellemesen reflektál is a nyitó inzert, mellyel leszögezi: az alábbi történet a női képzelet szüleménye. Nincs mást mit tenni, össze kell gyűlni, hogy megbeszéljék, mihez kezdjenek ezzel az adott szituációval. És itt indul a filmünk.claireSarah Polley Miriam Toews azonos című regénye alapján készült filmje egyeseknek túlságosan száraznak és eseménytelennek bizonyulhat, hiszen nincsenek meg benne a szokásos módon funkcionáló drámai fordulatok. Egy másfélórás dialógusfolyamról beszélünk, amelyek során pro és kontra hangoznak fel érvek a harc, a meghunyászkodás és a menekülés mellett. Érezhetően itt tényleg az volt a szándéka a rendezőnek, hogy vitát, diskurzust indítson egy olyan témáról, ami sokszor át lett már beszélve, de a jelenkor folyamatosan biztosítja azt, hogy még mindig vissza kell hozzá térni.
Polley beszél az erőszakról, de nem mutatja meg explicit módon, maximum sugallja egy-két hatásos képsorral, ez pedig becsületre érdemes: női abúzust láthattunk már eleget mindenféle formában, annak megmutatása pedig nem mindig mondható hasznosnak, sőt, meglehetősen kártékonnyá és visszássá is válhat. Az erőszak itt csupán katalizátor, a hangsúly pedig azon van, hogy miként lehet feldolgozni egy fizikai, lelki bántalmazást. Kizárólagosan női nézőpontok érvényesülnek, a férfinak egy dolga van: hallgatni, figyelni. Ahogyan azt a Ben Whishaw által megformált egyetlen férfi szereplő készséggel meg is teszi, mint az a karakter, aki feljegyzi az utókor számára mindazt, ami elhangzott a gyűlésen.woman talking 3A Women Talking négy fontosabb szereplőt emel ki a csapatból: Salome (Claire Foy), Ona (Rooney Mara), Mariche (Jessie Buckley) és Mejal (Michelle McLeod). Négy nő, négy különböző állásponttal rendelkezik és mindegyik által picit más módokon próbálja meg árnyalni a képet a film. Polley nem ítélkezik egyik szempont felett sem, megérti és szándékszik megértetni: jelleméből fakadóan mindenki másként reagál a történtekre. Salome dühödten, Ona szelíd beletörődéssel, míg Mariche tehetetlenül tárja szét a kezeit, lévén az ő férje alapból egy agresszor. Függetlenül azonban attól, hogy a film a legtöbb álláspont felé empátiával közelít, nem akarja elhallgatni azt, hogy a tettek és a szavak lesznek azok, amelyek változást hozhatnak. Még akkor is, ha a jövő férfinemzedékében ugyanúgy megvan a lehetőség és az esély arra, hogy agresszorként uralkodjon a női nem felett, de kis terelgetéssel a jó utat is megtalálhatják. A jövő nemzedékét más szempontból is fontosnak tartja kiemelni Polley.
A regénnyel ellentétben itt a narráció egy gyermekhang, jelezve, hogy itt a tétek jóval nagyobbak, mint jelenlegi, személyes boldogulása a szereplőknek. Mindig van egy következő generáció, akiknek szükségszerű bebiztosítani a helyét. Akik számára meg kell teremteni egy olyan világot, amely potenciálisan mentes mindennemű abúzustól. Ebből a szempontból a film reményekkel teli, a záró képsorok legalábbis mindenképp erről árulkodnak.woman talking 2A film struktúrája sajátos, mert Polley láthatóan kihagy rengeteg olyan dolgot, amit mások gond nélkül megtartottak volna. A már említett erőszakon kívül feltűnő, hogy egyes elemek csak egy-két pillanatkép vagy említés formájában vannak jelen (pl.: az egyik elkövető foglyul ejtése, vagy összességében az, hogy egyetlen férfi elkövetővel sem találkozunk „szemtől szemben). Ezzel Polley lényegében megfosztja a befogadót a várt és kvázi elvárt konfliktusoktól és drámától, amivel a nyitó montázs és narráció még talán kecsegtetne. Hogy ez sokak számára csalódáskeltő lehet, abban nem kételkedek, de én inkább nevezném bátor ötletnek, semmint kihagyott ziccernek. Ezzel azt az érzetet keltette bennem, hogy a rendező minden sallangtól mentesen, minden mellékzöngét nélkülözve szeretne beszélni a témáról. Mindezt a nőkről, csakis és kizárólag a nők által. francesPersze nem feltétlen jelenthető ki teljes bizonyossággal, hogy ezek a kötelező drámai elemek elvonták volna a figyelmet a központi témáról, de az is tény, hogy így jóval hangsúlyosabb mindaz a diskurzus, az adott női szemszög. A beszélgetést olykor meg-megszakítja néhány átkötő jelenettel, amelyek segítenek jobban megérteni a szereplőket, vagy az alapvető nyomottabb légkört hivatott picit oldani (hol több, hol kevesebb sikerrel). Egyes apró történetvonalak ugyan nem tesznek hozzá túl sokat a nagy képhez, így a hajszálvékonyan meghúzódó szerelmi szál például picit feleslegesnek érződik.
Polley elhivatottságát a színészek is erősítik: Claire Foy, Rooney Mara és az újabbakhoz tartozó Jessie Buckley hozzák a tőlük megszokott nívót, az idősebb korosztály képviseletében pár percre felbukkanó Frances McDormand pedig pár arcrezdülésével is rengeteg mindent tud kommunikálni.

A film ugyan attól távol van, hogy magán hordozza a hasonló felállású Tizenkét dühös ember feszültségét és sokrétűségét, de rávilágít fontos dolgokra. Ügyesen reflektál nem csak a vallásos közösségek okozta esetleges beszűkült látásmódra, de arra is, hogy még mindig nehezen kerülünk ki az erőszakspirálból. Egyes eszmefuttatások ugyan csak a levegőben lógnak és arra várnak, hogy a néző kerekítse le magában (ilyen például a férfiak áldozatszerepe ebben az egész történetben) érződik, nem feltétlen hisz benne a rendező. Viszont minden apró gyengesége ellenére vállalkozása, érzékenysége, empátiája és a téma iránti elszántság abszolút kiütközik, gondolatai érvényesek, üzenetét pedig nem érdemes félvállról vennünk. Sarah Polley rendezői tevékenységét tehát továbbra is érdemes árgus szemekkel figyelni.75

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Resident Evil 4 - játékteszt
Következő cikk A hét röhögései (473.)