Háromezer számozott darab, rendezte: Császi Ádám, szereplők: Farkas Franciska, Pápai Rómeó, Pászik Christopher, Varga Norbert, Oláh Edmond, magyar filmdráma, 96 perc, 2022, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Elolvasol? Akkor jó ember vagy.
Menő az egyenjogúság? Jövő a rasszizmus? Vagy fordítva? Ezek divatos kérdések, ezért adja magát, hogy sok film készüljön belőlük. Készül is, de annyira egyedi, kiszámíthatatlan, kendőzetlenül kreatív, mint a Háromezer számozott darab, még egy sem született. Itt volt az ideje.
Cigánykérdés, bevándorlók, kisebbségi politika, romabűnözés, migránsok, iskolázatlanság, tranzitország, közhelyek, lózungok, bla és bla. Hogy lehet bármilyen kisebbségi népcsoport identitásáról, helyzetéről, az otthont adó, befogadó nemzethez való viszonyáról őszintén beszélni? Igen, van az egyik oldal, az objektivitás, a számok oldala, ennyi meg annyi, itt meg ott, ez a statisztikák világa. És vannak az emberek, mind egyedi élettörténettel. Ki lehet ragadni egy sztorit, és ennek példáján reflektálni a nagy kérdésekre. Lásd Larry, Az állampolgár, Lajkó – cigány az űrben, vagy a Kusturicát idéző Brazilok. És vannak elvontabb eszközökkel operáló filmek, mint amilyen a Jupiter holdja, a színházi rendezőként is ismert Mundruczó Kornéltól.
A Háromezer számozott darab gyökerei is a színházig nyúlnak vissza, Császi Ádám a Jurányiban bemutatott Cigány magyar (csapatépítő tréning magyar állampolgároknak) formabontó előadásának alapkoncepcióját viszit tovább a nagyvászonra. És milyen jól teszi. Tabudöntögető módon nyúl a témához? Ugyan, az is elcsépelt lenne, a film ennél is tovább megy: fonákjára fordít mindent, amit eddig a témáról gondoltunk, majd ezt beleteszi egy sztereotípia centrifugába, és amikor 1,5 óra múlva kinyílik az ajtaja, akkor esélyét sem adja annak, hogy közömbösek maradjunk a feltett kérdéseire.
A háromezer számozott darab egy igazán kivételesen szabad szellemű alkotás. Teljes mértékben tesz a formai konvenciókra, a nézői elvárásokra. Azzal is megvezet bennünket, hogy egyszerre akarja a film elején elhitetni, hogy a látottak igaz események ihlették, majd a végén kijelenti, hogy minden fiktív volt. Pont ez a hiteltelensége teszi igazán hitelessé. Ez egy olyan alkotás, ami a gyermeki kíváncsiság mindenbe belekérdező őszinteségével járja végig a felvetett témákat, amik pedig véresen komolyak és húsba vágóak. Kezdve a cigánybűnözés és szexrabszolgaság brutalitásától az olyan finom meta szintekig, hogy a kisebbség problémáira irányított reflektorfénnyel gyakorlatilag áruba bocsájtjuk őket. A film alaphelyzete is erre reflektál: egy cigány amatőr színészekből álló társulatot követünk, akik a fehér rendezőjük vezetésével egy érzékenyítő előadást hoznak létre, amiben a saját személyes történetük elevenedik meg.
A rendező (Horváth Kristóf színész, slammer brillírozik a szerepben) látszólag érdeklődik a színészei sorsa iránt, de valójában az alkotói egó hajta. Miután kijutottak Németország neves kortárs színházi fesztiváljára, ott minél meghökkentőbb előadással akarja bezsebelni a nemzetközi díjakat. És ezért bármeddig elmegy: akár egy falusi „autentikus” cigányházat is felszabdaltat háromezer darabra, hogy a német fesztivál színpadán újra lehessen építeni a tökéletes hitelesség érdekében. Az a jelenet, amikor a Berliner Stadttheater teherautója berobog a magyar falu cigánysorának közepére, és az emelőhátfal leeresztése után kipattannak az egyenruhás német mérnökök, hogy megkezdjék a felszeletelési procedúrát, pontosan jól mutatja azt a szürrealitást, amit manapság Ruben Östlund, és korábban Luis Buñuel is imádott alkalmazni alkotásaikban.
Luis Buñuel megidézése azért is releváns, mert a spanyol szürrealista filmes is a Mexikó nyomornegyedeiben forgatott Elhagyatottak c. sokszorosan díjnyertes botrányfilmjével lett világhírű rendező, amiben a városi utcakölykök életét bemutató dokumentarista stílust az álomszerű képekkel vegyíti. Továbbá külön érdekesség, hogy a rendezőzseni szokása volt egész életében, hogy álruhában mászkált a városban ahol élt, sőt a saját forgatásait is így látogatta, hogy Mátyás királyhoz hasonlóan megfigyelje az embereket, ki hogy viselkedik, ha ő nincs jelen. A Háromezer számozott darabban úgy érezzük magunkat, mintha felvennénk egy kisebbségi ember álcáját magunkra, és egyfajta fordított rasszizmussal néznénk a külvilágra, megítélve azt, ahogy ki akar használni minket, miközben valójában tükörbe nézünk.
Hátborzongatóan felkavaró és felszabadító élmény, amiben egyik pillanatban teljes átéléssel érzünk együtt az egyik szereplő drámájával, a másikban pedig fennhangon nevetünk az egész hacacáré megrendezett abszurditásán. Nincsenek határok, itt műfajok keverednek és olvadnak egymásba. Szinte szkeccsfilm szerű az élmény, ahogy egy Vilmányi Benett letaglózó erőszaktevő jelenete után Farkas Franciska kvázi videóklipjébe lépünk át, aminek a végén elhangzik a film leghatásosabb idézete: „Sajnálsz? Akkor jó ember vagy!”
Ilyen szintű kreatív agymenést kevesen képesek összehozni, a korábban idézett mesterek munkásságán kívül leginkább David Lynch bőr alá mászó hangulatai, Paolo Sorrentino letisztult, finoman görbe tükröt tartó filmezése, és a Monthy Python társulata által rendezett Az élet értelmében végletekig járatott humora juthat eszünkbe. Utóbbira jó példa, hogy ha már a filmben áruba bocsátják a roma sorsokat a művészeti önkifejezés oltárán, akkor a német színházi fesztiválon az Ugandan Crossgender Army, azaz az afrikai bevándorlókból álló genderfluid előadócsoport legyen a nagy ellenfél a szakmai díjért, akik a Mein Herr c. musical slágert énekelve, balettruhában, AK47-esekkel adják elő a saját gyerekhadseregben megélt drámáikat. Etnikum-rivalizálás? Sajnálatbiznisz? Woke-kritika?
Nagyon sok izgalmas kérdés vetődik fel a film jeleneteinek hatására, ahogy a Tudás hatalom projekt videói is már ezt a kivételesen ön- és közreflektív alkotói hozzáállást indították el 2014-ben. Nem véletlen, hogy Császi Ádám és a filmben az ő érzékelten alteregóját játszó Horváth Kristóf, valamint a Háromezer darab legtöbb készítője mind alkotott már együtt. Az a tudat nyitogató szellemiség, amit ezekben a videókban átadnak a nagyvásznon is tökéletesen működik.
A filmben a színészek a saját keresztnevükkel szerepelnek, akárcsak az olasz provokatív klasszikus, a ’73-ban készült A nagy zabálás főszereplői. Ebből is látszik, mennyire a szívükön viselték az alkotást, hogy mindenki személyes küldetésének vette a film elkészítését. Van egy olyan teóriám, hogy kiváló filmek csak fergeteges, vagy nagyon rossz hangulatú forgatásokból lesznek. Wes Anderson rendező tud például olyan közeget teremteni a filmjei felvételekor, hogy az A listás sztárok a fizetést figyelmen kívül hagyva állnak sorba, hogy lényegében kikapcsolódásként – gyakorlatilag igazolt hiányzásként – szerepelhessenek bármelyik alkotásában. Vagy ott van az Apokalipszis most, aminek a kegyetlen drámákkal tűzdelt forgatásáról Coppola felesége külön díjnyertes dokumentumfilmet készített Heart of Darkness címen.
A Háromezer számozott darab egyértelműen az előbbi kategóriába tartozik, és ez a 2020 óta folyamatosan frissülő közösségi média oldalak tartalmaiból is látszik. Nem kellett hozzá kényszeredett, egymást ajnározó médiakampányt kreálni, mert maguk az alkotók végig büszkék arra a mai napig, amit letettek az asztalra. És van is mire. A már méltatott Farkas Franciskán kívül Pápai Rómeó, Pászik Christopher, Varga Edmond, Varga Norbert is mind képes leglalább egy-egy elmékezetes jelenetet belénk vésni. Horváth Kristóf jelenetei a Wieland Speck által játszott színházigazgatóval, pedig a szatíra műfaj legnagyobbjait idézik meg.
A Háromezer számozott darab egy instant klasszikus. Annyira friss, annyira egyedi, annyira ellentmondást nem tűrően jelen van, hogy már most megkerülhetetlen részévé vált a magyar filmtörténetnek. Viszont bátorsága azt is jelenti, hogy biztosan megosztja majd a közönséget. Igaz, a maga 93 percével nagyon kompakt, de a szkeccsfilm-szerű szerkezete ki tudja dobni az embert, aki koherens történetmesélést vár egy filmtől. Illetve a nagy hangulatbeli váltások miatt szintén ki lehet zökkenni a ritmusból. Az utolsó 15 perc például már feszegeti a határokat ezen a téren is. Viszont üdvözlendő minden olyan film, ami mer ennyire őszinte lenni koncepcióban, és nem hódol be az elvárásoknak. Külön kiemelném a film zenéjét, az egyedileg ehhez írt dalokat (Angel Bat David – What should I tell my children c. dala most is itt morajlik a fülemben), valamint Sena Dagadu (Irie Maffia énekesnője) látványos szerepvállalását is a film megalkotásában.
Úgy hiszem, hogy tényleg egy magyar szociofilmes megújulásnak vagyunk a szemtanúi, a Larry és a Hat hét után A Háromezer számozott darab is megérdemli, hogy évtizedek múlva is tisztelettel adózzunk azelőtt, hogy ez itt ma elkészülhetett.
