Csontok meg minden (Bones and All), rendezte: Luca Guadagnino, szereplők: Taylor Russell, Timothée Chalamet, Mark Rylance, Chloe Sevigny, Michael Stuhlbarg, olasz-amerikai horrorfilm, 131 perc, 2022., 18 éven aluliak számára nem ajánlott!
Luca Guadagnino az egyik legizgalmasabb kortárs filmkészítő. Azért is gondolom így, mert már önmagában azt rendkívül érdekesnek találom, hogy egymás után készítette el a Szólíts a nevedent és a Sóhajok remake-jét. Míg egyiket nemes egyszerűséggel lehet aposztrofálni minden idők egyik legszebb szerelmes filmjeként, addig a másik egy komplex, nehézkes, visszataszító horrorfilm, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de hogy szó nélkül nem lehet elmenni mellette, az bizonyos. Egy olyan rendező soron következő munkáját figyelemmel követni, aki ilyen kettősségekkel képes dolgozni, mindig hálás és várakozással teli művelet. Guadagnino legutolsó filmje pedig végeredményét tekintve valahol a két előző filmjének halovány metszéspontját képezi.
A sztori egy egyszerű felnövéstörténetként kezd. Egy lány, Maren (Taylor Russell) – fekete bőrű, fiatal, tizenéves – megszökik otthonról, hogy ottalvós buliba menjen osztálytársaihoz. A jelenet szimplán indul: finoman bensőséges a hangvétel, két lány beszélget, egy ponton még megfordulhat a fejünkben az, hogy a Szólíts a neveden testvérfilmjével van dolgunk. A helyzet azonban egy szempillantás alatt megváltozik és anélkül, hogy bárminemű spoilerrel élnénk, a film rögtön helyreteszi az összes kialakult illúziónkat és felkészít minket arra, hogy nagyjából mire számíthatunk a következő két órában.
Mert miről is van szó? Egy lányról, aki egyre növekvő ingert érez arra, hogy étvágyát embertársaival csillapítsa. Ez a történet az ő ráismeréséről szól, valamint arról, hogy miként kerül kontaktba a hozzá hasonló emberekkel. Útja során – mivel a nyitányban történtek után menekülnie kell – közvetve ugyan, de közelebb kerül édesanyjához is egy apja által hátrahagyott kazettának köszönhetően, ezzel pedig saját vágyaihoz, saját fizikai ösztöneihez is szorosabban kapcsolódva. Mindeközben megismerkedik és közelebbi kapcsolatba kerül egy fiatal fiúval (Timothée Chalamet), aki bohém életmódot folytatva járja az országutat és embereket eszik, egy másik férfi (Mark Rylance) pedig lelki társat sejtve a lányban nyomon követi őt.
Guadagnino alkotásával nem feltétlen arra tesz kísérletet, hogy megértesse a befogadóval az amúgy ép ésszel fel nem fogható vágyat és késztetést az emberhús fogyasztására. Főszereplőjét inkább egy olyan karakternek tekinti, akinek sorsa kezdettől megpecsételődött, aki önhibáján kívül egy olyan élet- és társadalomidegen pozícióba került, aminek a végén nincsen hepiend. Az pedig, hogy David Kajganich mégis elhinti ennek lehetőségét egy szokatlan, de szokatlanságával együtt szép és őszinte szerelmi szállal, ad a filmnek egy különleges hangvételt.
A Csontok meg minden ennek a szálnak köszönhetően részben olyan bizarr “útifilmekkel” mutat rokonságot, mint a Bonnie és Clyde, a Sivár vidék, vagy éppen a Született gyilkosok. Sorsukba van kódolva a bukás, a tragikum, útjukat halottak szegélyezik, cselekedeteik ennélfogva morálisan nehezen védhetők (sőt). Ehhez hozzátársul az egymásra utaltság érzése, az ártalmatlan, gyermeki szerelem, amit a színészek, Taylor Russell és Timothée Chalamet a maguk fiatalos, bohém és érzékeny-érzéki módján remekül megtámogatnak. A nap végén ők mégiscsak két ifjú szerelmes, akik csak egymással akarnak lenni – az pedig szinte mellékes, hogy közben kényszerűségből megeszik egy-két szerencsétlen embertársukat.
A rendező már-már kézzelfogható, vaskos, nehéz atmoszférával toldja meg vészterhes cselekményét. A képek textúrája sötét, ragacsos, gyönyörű és sokszor visszataszító, a kannibalizmus ábrázolása pedig mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne – ennélfogva ritka borzasztó látványt és érzetet kelt az emberben. Guadagnino tehát itt is bizonyítja, hogy a hangulat, az érzések mestere, képek tekintetében nagybetűs filmes. A Sóhajoknál jóval érthetőbben, kevésbé absztraktabban mesél, mintegy visszatérve a Szólíts a neveden érzelmekre hajazó stílusához, megtoldva azzal a zsigeri ábrázolásmóddal, ami pedig sokszor a horror velejárója. Ez pedig a már említett naturalista ábrázolásmódon és az atmoszférateremtésen kívül a színészi játékokban is erősen megnyilvánul.
Mark Rylance alakítása például a lófarkas, kannibalizmusnak már gyerekkora óta hódoló férfi szerepében egészen szuggesztív és ijesztő. Ijesztő úgy, hogy mindvégig nyugodt, csendes tónusban nyilvánul meg, de tekintetében ott van valami kiszámíthatatlan és idegőrlően nyugtalanító. Egy másik színész, akit muszáj kiemeljek inkább epizódszereplőnek mondható: Michael Stuhlbarg. A Szólíts a nevedenben még a világ legszimpatikusabb apukáját alakította és alapvető kisugárzása akár a „barátságos” vizuális szinonimájaként is értelmezhető. Itt viszont egy olyan szerepben láthatjuk viszont, ami rendkívül kellemetlen érzéseket keltett bennem és ami számomra bizonyítja azt, hogy egy jó horror sokszor a színészi játékban rejlik.
A Csontok meg mindent egy olyan film, ami kifejezetten erős idegzetűeknek ajánlott, de a puszta horroron túl sok értéket fel lehet benne fedezni. Különleges, bemocskolt szépsége és visszataszító mivolta sajátos hangvételt kölcsönöz a végeredménynek, és bár tempója nem épp a legfeszesebb (Guadagnino-ra amúgy sem jellemző a feszesség), de az arra fogékony nézőket könnyedén beszippanthatja.
