Fejlesztő: Xixo Games Studio; Kiadó: Perp Games; Platform: PC, PS4|5, Xbox One & Series X|S, Switch
Megérkezett a Cuphead inspirálta Enchanted Portals. Ahogyan arra számítottunk, a platformer nem ér fel nagynevű elődjéhez, de van annyira varázslatos, hogy bűvöletbe ejtsen.
Bobby és Penny, a zöldfülű bűvészek egy balul kivitelezett trükkjüknek köszönhetően dimenziók csapdájába kerül. Utazásaik különböző világokba vezetik őket és az a céljuk, hogy megtalálják a varázskönyvet, aminek révén visszajuthatnak saját éterükbe. Az Enchanted Portals nem csinál titkot abból, hogy a 2017-es Cuphead nagy hatással volt két fős készítőjére. A látványvilág szempontjából mindkettő játékot az 1930-as évek hollywoodi rajzfilmjei ihlették, zeneileg pedig korabeli muzsikák duruzsolnak a fülünkbe. Csakhogy míg a Studio MDHR modern klasszikusa néhány pályát leszámítva soulslike címeket megszégyenítően a fő nemezisek elleni küzdelemre fókuszál, addig aktuális tesztalanyunk alapjait a klasszikus ügyességi szintek jelentik.
Természetesen, akár helyi kooperatív módban ezúttal is jó néhány „boss fight” igyekszik megkeseríteni az életünket, de a legtöbb állomásunkon balról jobbra haladva kell ugrabugrálnunk egészen addig, míg át bele nem pottyanunk a soron következő átjáróba. Mindeközben hol látványos, hol pedig kevésbé igényesen kidolgozott teremtmények igyekeznek kicsinálni bennünket. A támadási képességünket a varázspálcánkkal kamatoztathatjuk a három különböző lövési képességgel, vagyis a tűz, a jég és a szél erejének segítségével kerekedhetünk felül legtöbb ellenségünkön. Az egyszerűség kedvéért a piros, a kék és a zöld színű varázslatunk közreműködésével győzhetünk a kisebb rosszarcúak fölött, de persze olyan szerzetekkel is találkozhatunk, akikre mindhárom típus hatással van. Ezek váltogatása sokszor okozhat fejfájást számunkra, mert ha nem memorizáljuk megfelelően már az elején, akkor bizony olykor könnyedén belezavarodhatunk azok váltogatásába.
Sajnos hangeffektusok terén nagyon kevés pozitív elismerést tudok megemlíteni az Enchated Portals-szal kapcsolatban és mindez nem feltétlenül az mezei rosszarcúakkal szembeni megmérettetések során csúcsosodik ki, hanem inkább a gigászi riválisainkkal való párharc apropóján. Ebből az aspektusból szinte olyan érzésem volt, mintha egy némafilmet néznék. Egyedül csak a varázsbot lövedékei adnak ki hangot, máskülönben pedig győzedelmünk kicsikarásában a rutinomra tudtam hagyatkozni. A főnökökről ugyanis kiderült, hogy előszeretettel teszik repetitívvé a küzdelmet. Ezúttal is 2-3 fordulós megmérettetést teljesíthetünk, ahol könnyedén kitalálhatjuk, hogy milyen pozícióból és honnan érdemes ostromolni őket.
Megidézhetünk egy buborékot, ami nagyjából 1 másodperc erejéig sebezhetetlenné teszi karakterünket. Sajnos erre a rövid időre nem bizonyult túl hasznos talentumnak, csakúgy, mint a közelharc alkalmával is bevethető pálcánk, mely csupán néhány inda levágása vagy kapuba belépés folyamán jött kapóra. Ellenben kétszeres ugrás és a dash kifejezetten hasznos tud lenni a barátságtalan skulók kikerülésekor, főleg, hogy az utóbbi funkció használata után akár harmadjára is szökkenhetünk.
Összesen öt eltérő környezetben barangolhatunk, míg eljutunk a fináléig, s közülük valamennyi három fejezetre oszlik, de sajnos legkönnyebb fokozaton szinte alig találunk kihívást. A legnehezebb fokozat apropóján viszont az Enchanted Portals leszállítja a mazohista játékosok számára az igazi Cuphead-élményt. Mindazonáltal a spanyol duó bemutatkozó alkotásának nem ártott volna, ha megspékelik „korhű” filterekkel. A letisztult grafika nincs előnyére az egyébként közel sem annyira kidolgozott, de kedves megjelenítésnek, hangban meg, mint említettem, nagyon szegényes a felhozatal.
A PS5 változat is boncasztalra került m_anger kolléga által, aki eképpen élte meg a tesztet:
Őszintén megmondom, hogy egy olcsó utánzatra számítottam, s noha a rip-off kifejezés nagyon is találó kifejezés, azért az Enchanted Portalsnak vannak értékei. A grafika és a művészeti stílus kifejezetten jó, nagyon ügyesen majmolja a Cupheadet. A gond inkább a játékmenettel van, az ugyanis ténylegesen inkább frusztráló, ha pedig rájön az ember a dolgokra, akkor kifejezetten könnyű – míg a Studio MDHR modern klasszikusa valóban nehéz volt, de ami még fontosabb: kihívásokkal teli. Amíg amott kifejezetten ötletes boss fightokat élhettünk át, folyton megújuló pályákkal, itt hamar a monotonitás lesz úrrá a játékoson és ezen a többféle setting sem segít. A konzol port viszont legalább jól sikerült, teljesen rendben futott PS5-ön, egyedül az irányítás nem az igazi, de ez nem a konvertálás, hanem inkább a játék sajátossága.
Legutóbb ezt teszteltük:
