Mindent szabad (Fair Play) Írta és rendezte: Chloe Domont. Fsz.: Phoebe Dynevor, Alden Ehrenreich, Eddie Marsan, Rich Sommer, amerikai thriller, 113 perc (18)
Munkaszerelem
A munkahelyi kapcsolatokról mindenkinek megvan a véleménye vagy a tapasztalata. Chloe Domont elsőfilmes rendező megpróbálta összetettebben megmutatni, hogy mik is a hátulütői. A thrillerként is működő film, bár nem hibátlan, mégis rengeteg kérdést felvet erkölcsről és karrierizmusról.
Emily (Phoebe Dynevor) és Luke (Alden Ehrenreich) huszonévesek, szerelmesek és épp karrierjükben várják a kirobbanást egy New York-i befektető cégnél. Látszólag az az apró szépséghiba sem zavar be, hogy ők ketten ugyanazon a munkahelyen dolgoznak, ahol a cég nem nézi jó szemmel az ilyen kapcsolatokat. Ezt a titkolózást extra fűszerként élik meg ők ketten. Egészen addig, amíg egyiküket elő nem léptetik, és a folyosói pletykákkal ellentétben nem Luke, hanem Emily lesz a befutó. Ő persze megpróbál mindent megtenni, hogy vőlegénye is felkapaszkodjon, de terve kudarcba fullad. Ahogy telnek a napok, kezd egyre nagyobb lenni a távolság kettejük közt, mert míg Emily immár egy elitebb körbe tartozik, addig Luke folyamatosan gürizik azért, hogy valaki felfigyeljen rá. Ezzel együtt kezdenek el egyre nagyobbakat hibázni a kapcsolatukban és kétséges, hogy egyáltalán valaha vissza tudnak-e térni a normális életvitelükbe.Az elsőfilmes Chloe Domont ezt az egyszerű alapfelállást választotta, hogy megpróbáljon nekünk mesélni párkapcsolatról, férfiról, nőről, munkahelyi viszályról, toxikus környezetről, karrierizmusról és legfőképp arról, hogy mennyire az ego irányítja mindennapi életünket. Ez elsőre talán soknak hangzik, de Domont nagyon jó ízléssel, intelligenciával és érzékenységgel mutat be mindent. Sikerült a filmjét úgy leforgatnia, hogy egyszerre visszafogott és közben meg semmit sem rejteget. Ez a jó ízlés meglehetősen üdítő és nem csak a meztelenség bemutatásában lehet felfedezni: a klasszikus filmes formája ellenére realizmussal vértezi fel minden pillanatát, majdnem minden egyes mondata és jelenete simán elképzelhető a valóságban is. Ehhez nagyban hozzá járul Dynevor és a Solo által karrierjében kissé megfeneklett Ehrenreich játéka, akik a lehető legtermészetesebben játszanak. Mondanom sem kell, hogy Eddie Marsan mennyire kiváló, de azért szívesen megjegyzem, hogy ez az ember mindent el tud játszani és itt is nagyszerű a vérprofi alfahím főnök szerepében. Ő az, akitől Emily és Luke egyszerre rettegnek és várják tőle a megváltást.
Ez a dinamika nagyon működik és ami különösen jó, hogy a páros egyik tagjáról sem tudjuk azt mondani, hogy rosszabb a másiknál. Mindkettőben marad némi szimpatikus jellemvonás, úgyhogy a kettejük közti apró csörték és a munkahelyi feszültség simán thrillernek is elmenne. Lehet szurkolni, hogy valahogy másszanak ki ebből az egész kalamajkából és térjenek észhez, de ahogy telik az idő, úgy egyre reménytelenebbnek tűnik ez a feladat.Apró érdekesség, hogy bár New Yorkban játszódik a történet, az egész filmet Belgrádban forgatták. Ezzel az információval gazdagodva lesz igazán szembetűnő az ügyes rendezés, ugyanis ez a kis turpisság egyáltalán nem észrevehető.
A Mindent szabad aztán sajnos az utolsó fél órában felrúgja a kiegyensúlyozottságot és egyértelműen állást akar foglalni kettejük közt. Annak ellenére, hogy ez így sokkal provokatívabb és vitaindítónak jobban működik, de hosszú távon jobb lett volna, ha a néző dönti el, mit is kell gondolni. Szomorú, hogy másfél órányi bizalom után, mégsem mer hagyatkozni a nézők intelligenciájára.
Szerencsére még így is képtelen eltörölni a film megannyi pozitívumát ez a nem is apró hiba, de ennek az az ára, hogy nem maradnak meg velünk a gondolatok, amiket annyira fáradtságosan és türelmesen felépítettek benne. Mindenesetre Chloe Domont nevét érdemes lesz megjegyezni, mert nagyon tehetséges és van egy olyan érzésem, hogy Phoebe Dynevor (Bridgerton) nevével is sokat fogunk még találkozni.