Két vörös copf a világ körül
Ma van Lucy Maud Montgomery halálának 82. évfordulója, aki a legendás Anne-könyveket írta. Itt van minden, amit érdemes tudni róla. Létező hely-e a Zöld Orom, mi a köze az egésznek a Harisnyás Pippihez? Ha fekete öves rajongó akarsz lenni, ezt mindenképp el kell olvasnod! Addig is mormolja mindenki maga elé: „Éjre éj és napra nap / Egy bűvös hálót rázogat…”
1908. június 13-án jelent meg az Anne a Zöld Oromból című könyv (Anne of Green Gables), és a hatása azóta is velünk van. Olyannyira, hogy Magyarországon jelenleg két kiadónál is kaphatóak a sorozat részei (Lazinál az első hat, míg a Manónál az első két rész), ráadásul 2017-ben a Netflix is elhozott egy új feldolgozást (Anne E-vel a végén!), miközben musicalben, képregényben és mémekben a mai napig találkozhatunk Anne Shirley legendás alakjával. Vajon mi lehet ennek a népszerűségnek az oka?
Kezdjük Lucy Maud Montgomeryvel! (A Lucyt nem szerette, Maud volt.) Magyarul kevés anyag található róla, és ami van, az is egyoldalú. Viszont angolul elérhető egy zseniális életrajz (Mary Henley Rubio a szerzője), nagyjából erre fog a cikk támaszkodni. 1985 fordulópont volt nem csak az Anne-könyvek-, hanem az írójuk utóéletében is: egyrészt ebben az évben forgatta Kevin Sullivan az első filmet, ami aztán egy újabb aranykorát hozta el a feldolgozásoknak, és ugyanebben az évben jelentették meg a naplóinak első kötetét is, amik egy teljesen új és sötét megvilágítást adtak az életének. A naplók szerkesztője a már említett életrajzíró, aki egyébként amerikai származású volt, ugyanis L. M. Montgomery akkoriban még szülőhazájában sem volt eléggé megbecsült, mondván: romantikus gyerekkönyveket írt, de igazából az volt a baj, hogy egyszerűen túl népszerű volt mindig is ahhoz, hogy komolyan vegyék. Mára szerencsére a helyére került a megítélése: az egyik legfontosabb XX. századi kanadai íróként tartják számon, hiszen az Anne a Zöld Oromból a női megfelelője Mark Twain Huckleberry Finnjének, és ezen kívül még húsz könyvet, félezer verset és kisprózát hagyott hátra.
Lucy Maud Montgomery élete sokban hasonlított fő karakterének, Anne Shirley-nek az életéhez, habár a szereplőjének sikerült boldogságot írnia oda, ahova neki nem jutott végül. 1874. nov 30-án született, és kétéves sem volt, amikor elvesztette az anyját tuberkulózisban, majd az anyai nagyszülőkhöz került Cavendishbe, a Prince Edward-szigetre, Kanada legkisebb tartományába. A nagyszülők postamesterek voltak, ahol később ő is gyakran besegített, ez pedig akkoriban az egyik legjobb hely volt a szomszédjai megfigyelésére és a friss pletykák összeszedésére. Már gyerekként kitalált barátokkal vette magát körül (Katie és Lucy), mert egyedül volt egy kemény és rideg háztartásban. A Zöld Ormot a nagy-nagybátyjáék közeli házáról mintázta, de a valóságban az sem létezett. 
Maudról az iskolába kerülve kiderült, hogy okos volt: amint megtanult olvasni, megszállottan falta a könyveket. Az elemi iskola elvégzése után az apja, akiről eddig semmit sem tudott, meghívta magához. Maud egyedül szállt fel az újdonságot jelentő vonatra, hogy átszelje az országot, de csalódás érte: a féltestvéreire kellett vigyáznia ottléte egy éve alatt, ráadásul hiányzott neki a vidék, ezért visszaköltözött a szigetre. Elhatározta, hogy főiskolára fog járni, hogy tanító lehessen (egy év alatt, két év helyett). Húszévesen már dolgozott, ezt egy évre megszakította egyetemi tanulmányokkal, ami végül megszilárdította az önbizalmát és elindította az írói karrierjét. Ezután meghalt a nagyapja, és haza kellett mennie a családi házba a nagyanyját ápolni. Ez a feladat kisebb megszakításokkal 13 évig tartott, meghatározva és röghöz kötve a legszebb fiatal és a felnőtt éveit. 1901-ben egy kicsit elszakadhatott Halifaxba, ahol Cynthia álnéven humoros, könnyed női cikkeket publikált egy újságban, de pár hónap után újra haza kellett térnie, ahol ismét csak a házimunka várta, és alkotói szempontból a magány.
Eközben nem volt teljesen egyedül: a naplóiból kiderül, hogy mindig voltak körülötte férfiak, akikkel meg tudott jelenni a bálokban és a templomban, de miután ezek a férfiak megkérték a kezét, mindnek nemet mondott végül, vagy felbontotta az eljegyzést. Szintén a naplókból tudjuk, hogy az érintkezéseik nem voltak teljesen szűziesek (ahogy valószínűleg keveseké akkoriban, bármit is gondolunk róluk ilyen távolságból), a naplóiban ír csókokról és érintésekről, szenvedélyről, kísértésről, érzéki közelségről és ennek elmúlásáról. Lucy Maud Montgomery tehát tudta, mi az a szerelem, feleségül mégsem ez alapján ment.
Későbbi férje Ewan Macdonald lelkész volt, aki 1903-ban került Cavendishbe. 1906-ban titokban már eljegyezték egymást, de csak 1911-ben, nagyanyja halála után szabadulhatott Maud otthonról. Amint lehet, megesküdtek, mert ekkor már 36 éves volt, gyereket akart, saját háztartást, megbecsült szerepet a közösségben, és ez Leaksdale-ben, a férje új parókiáján megvalósulhatott végre. Három fiuk lett, a középső halva született (ezt a tényt is kölcsönadta Anne Shirleynek később). Maud ellátta a háztartást, a lelkészfeleségi szerepkört, az otthoni tennivalókat, és hajnalban vagy este szakított csak időt az írói munkára. Pedig ekkoriban már sikeres volt, a könyvei úgy fogytak, mint Hemingway-é.
Az Anne a Zöld Orombólt még korábban, 1905-ben írta meg először, majd szinte postafordultával minden kiadótól vissza is kapta. Egy kalapdobozba zárta a kéziratot, amit 1907-ben javítások után aztán újra szétküldött, és ez alkalommal – habár csak egy évvel később –, a bostoni L.C. Page-nél meg is jelent végül. Öt könyvre írtak szerződést, mert a folytatásos regények volt a kiadó profilja, és ez sínre is tette a következő Anne-történetek folyamát, pedig Maud már a harmadikat is gyűlölte írni.
Eközben kitört az I. világháború, ami teljesen a hatalmába kerítette Maudot. Minden nap várta az újságot, ami alapján a térképeit frissítette: minden csatáról tudott, minden hadi lépést követett, miközben az is dolga volt, hogy lelkészfeleségként felkeresse az elesettek családjait. Habár a fiai nem voltak még katonakorúak, a háború megtörte. A Rilla of Ingleside (a későbbi nyolcadik Anne-könyv) történetében akkoriban egyedülálló módon megírta a háborúban hátrahagyott nők sorsát, akik elnavigálták az országot. A békekötés után sem nyugodhatott: a férje súlyos beteg lett (melankóliával diagnosztizálták, valószínűleg erős depressziója lehetett), ráadásul a kívülállók erről nem is tudhattak, másképp elvesztette volna a hivatalát. Maud mindent kézben és egyben tartott a legnagyobb rohamok közepette is, miközben még a spanyolnáthát is átvészelte.
1919-et jelölte meg a naplójában a boldogsága végének. Ugyanebben az évben nekiállt, és módszeresen át is írta őket, ránk már csak ezek a megszűrt változatok maradtak. Nem lehet tudni, hogy mit hagyott ki a naplókból, de magára nézve nem volt elnéző: a bejegyzésekből süt a rosszkedv, a cinizmus, a kritikusság és a szomorúság. Eközben a kiadója újabb Anne-könyveket kért, pedig ő szeretett volna egy igazi nagyregényt írni. Ez végül sohasem valósult meg. Talán azért, mert nem hitte el magáról, hogy képes rá, hiszen kortársának, Virginia Wolffnak legalább volt támogató közege a munkához, ami neki nem adatott meg. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak a könnyebbik utat választotta. Pedig ekkor már a kritika is elpártolt tőle, a háborúval elveszett a báj és a szentimentalizmus létjogosultsága is. Dühös és nem mellesleg rosszul publikáló férfiak mondták ki rá, hogy nem komolyan vehető író, és ez 70 évig így is maradt.
1935-ben másik változás is beállt Maud életében: a fiai elmentek otthonról, a férje végre nyugdíjba mehetett. Torontóba költöztek, ahol Maud egy év alatt 3 könyvet írt, míg a férje gyógyszeres és elektrosokkos kezeléseket kapott, de az állapota tovább romlott. Maud ekkoriban már soha nem volt boldog, a körülötte lévők mégis ezt hitték róla végig, a naplókkal való szembesülésig, hiszen gyerekkorától megtanulta, hogy szerepet játsszon kifelé. Ezekben az utolsó években már bezárkózva élt a férjével, mintha rég halottak lennének, az ő idegei sem bírták, sem írni, sem olvasni nem tudott. 67 évesen, egy újabb háború miatt rettegve, 1942. április 24-én halt meg. A kérésére a Prince Edward-szigetre temették el, ahova egy évvel később a férje is követte.
Anne Shirley, a brand. A könyvet számtalan országban kiadták, az angolul beszélő világban az első pillanatokban tarolt, de Japánban is hatalmas kultusza alakult ki. Az elsőt még nyolc kötet követte (az utolsó posztumusz 2009-ben), valamint két másik Avonlea-krónika, amiben a karakter szerepel. Lucy Maud Montgomery neve ugyanúgy összeforrt Anne-nel, ahogy Kevin Sullivan rendezőé is később, de Prince Edward sziget turizmusa is a mai napig nagy részben ebből él: már 1937-ben elhatározta a nemzeti parkjuk, hogy megőrzi a látképet aszerint, ahogy a könyvben ábrázolva van.
De mi lehet az oka annak, hogy több, mint száz éve újabb és újabb szíveket hódít meg ez a történet? A könyvek fő témája, az otthonkeresés mindig aktuális, de a főszereplő emberinek megformált alakja is kiállta az idő próbáját. Anne Shirley, a vörös és szeplős árva lány hirtelen haragú és meggondolatlan, vad és zabolázatlan, makacs és haragtartó, ráadásul be sem áll a szája, amit mond, az pedig nagy részben egyébként is romantikus zagyvaság. Mégis jellemes és jószívű, hű barát és élethosszig tartó társ.
Hasonlít valakire, ugye? Astrid Lindgren bevallottan róla mintázta Harisnyás Pippit. Még a huszadik század elején is kevés ilyen cselekvő lány volt a könyvekben, ráadásul jó adag humorral és (kisebb adag) cinizmussal tálalta az író, nem csoda, hogy a lányok és asszonyok vitték, mint a cukrot (hogy aztán otthon fiúk és férfiak is olvassák végül). Azért persze az okok keresésekor ne menjünk el Gilbert Blythe karaktere mellett sem, aki – ahogy néztem –, ismét nyerésre áll Mr. Darcyval szemben a mémversenyben. (És melyik anya ellenkezne ezzel?) Gilbert az a fiú, aki látszólag elérhetetlen, de mindig ott van, az, aki az első pillanattól szerelmes, de azért a kettejük között lévő feszültség miatt végig bizonytalanul az egymásra találásuk. Aki az eszéért szereti a lányt, és nem azért, mert meglehetősen csinos (ha nem is szép, ahogy ő mondja). Melyik kor az, amelyik nem kér az ilyen szerelemből?
Anne Shirley történetét feldolgozták filmben (az első 1919-ben egy némafilm volt), sorozatban, animációs sorozatban, musicalben, balettben, képregényben, ráadásul mindezt a világ rengeteg nyelvén. Szerepelnek az idézetei bögréken, pólókon, vágódeszkán; párok jönnek egybekelni a szigeten lévő múzeumba Japánból (náluk 1952-től tananyag!), vagy itt vagyunk mi magyarok, akiknek egy csodálatos szinkronnal olyan ez az Anna-sorozat (Magyarországon A-val a végén!), mintha egy kicsit a sajátunk is lenne. És azoknak, akik nagyjából egy generációba tartoznak velem, kétségkívül gyerekkorunk egyik meghatározó élménye volt az 1985/87-es Kevin Sullivan-féle feldolgozás (Ebben a cikkben ezzel foglalkozom, mert újra és újra elvarázsol, ráadásul egy csomó érdekességre bukkantam anyaggyűjtés közben. Tartsatok velem!).
Közel 40 éves az Anna sorozat, ami örökre a szívünkbe véste, hol van a Zöld Orom
